Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
hogy az akkori vidékiségem, otromba naivitásomat jelezzem, el kell mondanom, hogy ami minden szerzőnek első dolga megjelenéskor: a drága szerkesztőmnek, Kormos Pistának nem adtam tiszteletpéldányt, gondolva ostobán, hogy mivel ő jelentette meg, végül is az egész példánnyal ő rendelkezik; vajon mi szüksége lenne az én egyik példányomra? Nagy Lászlót illetően meg kell említenem, hogy az Élet és Irodalomnál történő versközléseimet is többször döntően támogatta - bár ő „csak" képszerkesztő volt ott. A versrovatvezető viszont Mezei András, aki a Tűztúncosok közé tartozott, s olyan is volt. Egy alkalommal nem akarta közölni a Hetes huszár című, első világháborús nagybátyámról szerzett versemet, amit viszont Nagy László ismert. Úgy „meghajtotta" érte Mezei Andrást, hogy nem győzte visszakérni a verset. (De az Örök Betlehem címűt sem akarta közölni, mégpedig az aktuális „izraeli helyzetre" való tekintettel.) Csoóri Sándor most halt meg nemrég, költőnél ritka, szinte matuzsálemi korban, Nagy László viszont élete delén, mondhatni fiatalon - de nem befejezetlenül. Két olyan csillag, akiknek űrbéli állásához bizton mérhetik az irányt a magyar költészet mindenkori hajósai. És nem csak a „népiek". - Hiányoznak. Nagyon hiányoznak. Hogy teljes legyen a tár, persze kihagyhatatlan Juhász Ferenc is, felajánlott barátsága és nagy esztétikai hatása. Meg ambivalens, összevissza viszonyunk. A „nagy költők" közül legelőbb vele találkoztam, 1961-ben, frissen érettségizetten, egyetemi felvételim alkalmából. De erről már írtam: a felvételi bizottság előtt égre-földre dicsértem, mivel már ismertem akkor nagy kötetét, a Tenyészet országát. S mivel volt egy kis szabadidőm is, egy vagabund ötlettel megkerestem a Szépirodalmi Kiadóban, s megmutattam neki a Kecskeméten díjnyertes hosszú versemet - 17-18 oldal kézírásos füzetlapokon. Láttam, igazán tetszik neki, de gyakran tett bíráló megjegyzéseket is. Biztatott, hogy keressem majd újabb írásaimmal újra, de erre bizony csak (én vétkem!) öt-hat év múlva került sor. Akkor sem a magam jóvoltából, hanem mivel (az ellenünk, Kilencek ellen is szerveződött) Költők egymás közt című, a Szépirodalmi Kiadó által készült antológiában engem választott bemutatásra, ugyanis ez egy 15-16 fiatal költő verseit tartalmazta, s mindenki elé egy-egy neves költő írt bevezetőt. Nekem akkor az első kötetem volt leadva a Szépirodalminál, s szinte tudtom nélkül ebből válogattak egy bő antológiaanyagot, amit Juhász Ferenc vezetett be. Mégpedig hogyan! Mikor megismertem a szövegét, szinte kétségbeestem a (méltatlannak tartott) dicsérő szavak, elemzések miatt, mert Feri szinte égbe menesztett. Akkor találkoztam vele másodjára - ő talán emlékezett (mert mindenre emlékezett) az öt-hat évvel korábbi megkeresésemre. De nem volt elég a nyomtatott szöveg - kijárta, hogy az akkor még nagyon új Televízióban is bemutathasson, ami meg is történt a részvételemmel, ugyanilyen felmagasztaló stílusban. S akkor jött az első „nüansz", ami nem tetszett. Feri utána azt mondta: - Meglátod, holnaptól kezdve a hentes a szebb húsból fog neked adni! - De a „kíméletlen" megbecsülésemnek még sokáig nem ért vége: hamarosan meghívott bennünket Katival vacsorára. Még élt Erzsiké, és kölcsönösen nagyon megszerettük egymást. A hosszú borozgatás közben berniem úgy felment a „pumpa", hogy hangos, szinte drasztikus szavakkal bíráltam a fennálló politikai viszonyokat. Aztán Feri lekísért bennünket, végig a Szemlőhegyi úton, s nagyon bensőségesen 60
