Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

aztán a szociográfikus irodalom nagy teret kap az irodalomban, a kecskeméti Forrás folyóirat kolofonjában is hirdeti, s megindul a Magyarország felfedezése című nagy könyvsorozat, állami támogatással, ösztöndíjrendszerrel.) - De ugyanilyen, ha nem nagyobb szenzáció volt az 1981-es Iszapeső, ami még fontosabb dolgokat fogalmazott meg e „fennkölten züllő országról". És számomra ugyancsak meghatározó érvényű volt az egyik bevezető tanulmánya, az Odaadás és elítélés is, ami Csoóri magatartásának vonalát próbálta fölfedni. - (De róla való képemnek van egy pikáns vonatkozása is. Egyetemista koromban a szabad életet élő [nagy] költőnek a barátnője egy nagyon szép, de butuska csoporttársam volt. Ezt ő sem tagadta, sőt büszke volt rá. Az egyik irodalmi dolgozatának megvitatása közben, amikor bírálat érte, úgy védekezett: pedig a Sándor írta!) Igazi indulásom után, mikor velem is „fölröppent a madár", személyesen már kevesebbet találkoztunk, de máig meghatározó volt hatalmas, iránytű mutatójaként mozgó munkássága, ami mindig beállt a jó irányba, s (egy országnak!) mutatott utat, gyönyörködtetve, lubickoltatva olvasóit a magyar nyelv kristálytiszta vizében.

Nagy Lászlóval viszont későn - mondhatni szégyenletesen későn - ismerkedtem meg. Akkor is tanáraim: Koczkás Sándor és Czine Mihály biztatására. Igaz, az az élmény aztán elementáris erejű volt. Semmit sem tudtam róla, azt sem, hogy Ágh István testvérbátyja, azt sem, hogy Szécsi Margit hites házastársa, de a Deres majális teljesen lenyűgözött. Az 56-os forradalom drasztikus leverése után ő is, mint a többi nagyok és jobbak, hallgatott, vagy önkéntes „száműzetésben", vagy kényszerűségből. Az „irodalompolitika" (és a politikai vezetés is) egyre inkább ösztökélte őket - nagy „blamázs" volt az ő hallgatásuk. Nagy Lászlónak végül nyolc év szünet után jelent meg a Himnusz minden időben címmel (1964-ben alig száz oldalon) olyat dobbantó verseskötete, hogy az egész irodalmi-művészeti élet beleremegett. Persze a gyönyörűségtől, a páratlanságtól. „Jog, hogyha van: az én jogom, / enyém itt minden hatalom. / Fölveszem kardom, sisakom!" - dörren a hatalmi bűnözésben tobzódó „elvtársak" közé a költő. Kénytelen a kritika azt írni: „Az új kötet: remekművek foglalata; költészetéhez csak világirodalmi mérték illik." És a kötetben a fénykép! Egy teljesen megőszült, az ország és a világ bajaiba belefehéredett arc. Amely ezer évre szóló tapasztalatokkal a fején mondja rettent- hetetlenül azokat az igéket, amiket nem lehet visszautasítani! - És ahogy ezekkel az írásokkal, Federico Lorca jövőt imádó zöldjeivel, Kondor Béla büntető szárnyas angyalainak megidézésével találkoztam, egy hihetetlenül nagy és váratlan lehetőség tárult elém. Czine Mihály ugyanis (az ő szemináriumára is jártam) biztatott, hogy írjak erről a kötetről szemináriumi dolgozatot. Ezért is, s egyébként is, megkerestem a költőt Duna-part menti lakásában, verseket vittem, persze. Szívesen fogadott, a verseim tetszettek neki, mint Utassy Dzsó, ő is bele-bele- szólt, esetleg más kifejezést ajánlott, de közben vizsgáztatott is. Utánakérdezett egy-egy szónak, kifejezésnek: vajon pontosan értem-e? Ilyen volt például, amire emlékszem, a juhász gajmósbotja és annak funkciója. Aztán megkérdezte azt is, hol láttam „vérbélkörtét"? S mit jelent az a szó, hogy „hullároznak"? De a legfontosabb javítási javaslata az akkortájt „menő" versnek sikeredett (és képzelt) Kettőző madrigál című versembe való „belenyúlása" volt. Valóban „kettőzve" szerepelt benne ez a két visszatérő sor, hogy „Oda nem érsz, / oda nem érsz." Mi lenne,

58