Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
pend ülünk", s ha a Dianna okozta mély sebet teljesen begyógyítani nem is lehetett, de enyhíteni, orvosolni nem is akadhatott volna jobb Katinál, s vele is teli volt a szívem. Almaimban, a Ráday utcában, sok éjszakánkat betöltötte egy hatalmas, barna konty, ami szürreális módon csupa édességeket suttogott nekem. Csoóri Sándor, Nagy László és Juhász Ferenc Az első költő, akit személyesen megismertem, Baranyi Ferenc volt, aki egyetemista időszakomban az Egyetemi Lapok munkatársaként dolgozott, Árkus József főszerkesztővel jó barátságban. Néhányszor jártam csak a jogi karon lévő szerkesztőségben, ami pedig a mi lapunk lett volna. Mikor már jobban beleláttam a kor politikai viszonyaiba, nem tudtam megbékélni azzal, hogy Feri a levert forradalom után vetett hullámok hátán érkezett az irodalomba, s azt is lovagolta, pártos költőként, máig. Itt ismertem meg különben Mezey Katit, aki népművelés szakosként egy évvel előttem járt, ígéretes verseket írt, s aki hamarosan - egyelőre eltűnt szem elől, az egyetemet megszakítva nagyot dobbantott, és elment Tatabányára, általános iskolába tanítani (ott meg is házasodott, de pár év múlva elvált, és visszajött Pestre). De előtte, felvételiző egyetemistaként, vagabund módon megkerestem a Szépirodalmi Kiadóban Juhász Ferencet, aki már akkor is, nagy költő léte ellenére kedvesen, mondhatni barátian fogadott, s biztatott, hogy keressem majd újra. Ezt sajnos elmulasztottam - rájöttem talán, hogy nem egy súlycsoportba tartozunk? Viszont Bella Pistáról, akit az egyetemen ismertem meg, szólni kell, mint elsőkötetes és nagyon ígéretes tehetségről - sőt, szerintem már ekkor is több volt ennél. Ezek után jutott hozzám valahogy Csoóri Sándor telefonja. Fölhívtam, s találkoztunk is albérletében - akkor a Bajcsy-Zsilinszky úti albérletében lakott, s házas ember létére szabad, mondhatni legényéletet élt, és „szabadúszó" volt. O is nagyon barátian fogadott, hosszasan beszélgettünk, dicsérte verskísérleteimet. Én meg teljesen odavoltam új képiségű, új ritmikájú lírájáért. Nagy ellenzéki beállítottságúnak számított (az is volt!), aki a lehetőségek adta határokat feszegette, nyíltan, írásban és szóban is. (Jó néhány év múltán együtt voltunk tagok az írószövetség választmányában, s ezt ott is többször megtapasztalhattam.) Többször is voltam nála a Bajcsy-Zsilinszky úti albérletében, meg később, az Apostol úti lakásán is. Nagyon tetszett, hogy - izgalmas gyerekversek mellett - értekező prózát, szociografikus-esszéisztikus írásokat is ír, s amit lehet, publikál is belőle, mégpedig gyönyörű, közérthető nyelven. (Sokszor ráhúzták érte a vizes lepedőt.) Éppen ezért hozzá fordultam akkor is, amikor a Tacskándpusztán gyűjtött és lejegyzett szociografikus anyagommal akartam valamit kezdeni. Akkor szokásos dolgozóhelyén: a Gellért Szálló presszójában találkoztunk, s nagyon bölcs, gyakorlatilag használható tanácsokat adott arra, hogyan dolgozzam föl a legendáriumszerű nyersanyagot. (Sajnos máig nem lett belőle semmi — rájöttem, hogy ez nem „az én asztalom".) Persze nemcsak én követtem vizslaszemekkel Csoóri írásait, de például Koczkás tanár úr a Tudósítás a toronyból című szociográfiáját, ami nagy hullámokat vert nem csak irodalmi berkekben is, fölvette szemináriumi anyagába, 1965-ben. „Csak egyénenként lehet felszabadulni"- hirdette benne Csoóri, a legszemélyesebb, leglíraibb hangon írta ezt is. (Pár év múlva 57
