Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

versemet kiválasztott a közlésre. - Nem egyet, hármat, Tanár Úr! - mondtam. Egy kis szünet, magához térés után kiabálni kezdett: - Micsoda?! Jól értettem?! Maga akarja megmondani nekem, hogy mit közöljek, mit ne?! - de én akkor már ragaszkodtam a három vershez, mire mérgében majd fölborította az asztalt, amin verseim kiterítve feküdtek. Elém sodorta őket, s azt kiabálta: — Vigye innen az egészet, és ne gondoljon arra, hogy míg én vagyok a versrovatvezető, akár egy is megjelenik a Kortársban. Ennek tanúja volt félig Tasnádi Attila, fiatal munkatárs, aki vagy két hónap után egyike lett azoknak, akik követték „tanár urat" a szerkesztői székben. Mert hogyan, hogyan nem, két hónap múltán Török tanár urat fölmentették. Közben hamar megtörtént az Új írás-beli bemutatkozásom, amit Farkas Laci megígért, s csak utána, 1967 májusában követte Kortárs-beYi megjelenésem, először két verssel. S attól kezdve, ha nem is sűrűn, de folyamatosan közöltek mindkét vezető lapban.

Egyetemi éveim közepe táján több helyütt próbálkoztam az újságírással is, mivel még nem mondtam le régi tervemről. Legjelentősebb az volt, hogy - Cziráky Imre, régi tanárom ajánlólevelének köszönhetően is - Illés Sándor, a Magyar Nemzet nagy öregje maga mellé vétetett gyakornoknak. Nem is gondoltam, milyen kivételezetten szerencsés helyzetbe kerültem, mert bár alig-alig írtam, inkább terveimet mondtam el Illés Sándor bácsinak, amiket akkor nem lehetett megírni - az egyetem befejezése után számítottak rá, hogy hozzájuk, a Magyar Nemzethez kerülhetek majd. De jelent meg hosszú riportom - versem mellett - a Magyar Ifjúság kulturális rovatában is, s biztatott, pátyolgatott Bajor Nagy Ernő is, aki az akkori Szabad Föld egyik alapembere volt. S mindezt úgy, hogy az „utcáról", ismeretlenül toppantam be hozzájuk. Aztán persze ott volt a Népművelés című lap, ami otthonom kellett volna, hogy legyen. Ott is megfordultam, nem is egyszer - ugyanott volt a szerkesztősége, mint a Magyar Népi Együttes székhelye, elegáns és pazar épület a Corvin téren. Ott is úgy vágódtam be, mint a féltégla, s a lap egyik alapemberével (nevét már nem tudom) hamar bizalmas viszonyba kerültem. Fő „érdeklődési" területe a „szocialista ünnepek": esküvő és temetés. Ebből is kitűnt, mint ahogy a könyvtárban könyvtárosként dolgozó Ágh István, fiatal költő (akit ott ismertem meg) felvilágosított, hogy nagy pártember. Abba is hagytam a hozzá való járást, de egy útra, ahová ő küldött, halványan bár, de emlékszem. Göncre kellett utaznom valamilyen témában. Tél vége volt, láttam a fodrozó vadvizeket, s este Göncön egy számomra szabadon bocsátott, jéghideg vendégszoba várt. Kis vaskályha volt benne és tüzelni való fa. Begyújtottam, s a kis kályha oldala hamarosan átpiroslott a hőtől, kezdett jó idő lenni, és sokáig merengtem, majd írni kezdtem - már nem tudom mit - a különös hangulatú, szinte elvarázslódott éjszakában.

Egyetemi társaim között, akik ugyanilyen irányban tapogatóztak, ezekkel nem kis respektet sikerült szereznem. Közülük többen a későbbiekben üzemi újságoknál találtak munkahelyet vagy vidéki megyei lapok munkatársai lettek. Én viszont, mire befejeztem az egyetemet, úgy döntöttem, hogy akármi mást inkább, mint újságírást. Addigra ugyanis beleláttam annyira a „szerkezetbe", hogy bármennyire csábító is volt Kosztolányi, Karinthy példája (romantikusan példának vettem az egész két világháború közti zsurnalisztikát), sehogy sem nekem való, s

51