Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

ebben a korban, az én nézeteimmel, nem vállalható. S az is igaz volt, hogy a verseket illetően általában szaladt a toliam, a prózát viszont inkább nyögvenyelősen szültem meg.

A Népművelési Tanszék a kétévenkénti nyári gyakorlatok mellett több akciót is szervezett számunkra. Az egyiken, amin részt vettem, sőt felelőse voltam, különböző egyetemek jelentkezői vettek részt. Volt köztük mezőgazdász, műszaki - mérnökhallgató, közgazdász és jómagam. Seregélyes volt a helyszínünk. Mindőnk tartott a művelődési házban 1-1 előadást, és persze, hogy a mezőgazdászunknak volt a legnagyobb sikere. De az igazi barátkozás a lakosokkal a hétvégi kocsmai táncmulatságokon adódott. A másik alkalom az ország másik felére, Sárospatakra szólított. Ezen ugyanúgy négy, de kizárólag bölcsészhallgató vett részt, különböző szakokról. A patinás iskolaváros patinás intézményeit látogattuk - Szebeni Győző barátunk igazán otthon érezte magát, hiszen itt érettségizett. Az igazi nagy szám viszont, ami miatt tulajdonképpen az egész akció létrejött, a város elődökhöz méltó nagy pedagógusával, tudós-tanárával: Újszászi Kálmán bácsival való találkozás és őszinte beszélgetés volt. Az öregúr ugyanis nem ennek a világnak az embere volt. Azon ritka nagy emberek közé tartozott, akikkel már nekünk is csak ritkán adatott meg találkozni. Gazdag kulturális ismeretekkel tudott bennünket elvarázsolni. S bizonyára örült volna annak is, ha hallhatott volna négyünket minden estén népdalokat énekelni.

Felsőbb éves korunkban már, amikor kezdték elfogadni és közölni verseinket, Utassyval gondoltunk egy nagyot, és az előttünk járók példájára megkerestük Földeák Jánost, vagyis az Irodalmi Alap szociális ügyekben akkor illetékes vezetőjét. Nagyon közvetlenül, jóságos atyaként fogadott (sokaknak az is volt valójában), s bemutatva írásainkat, addigi közléseinket, egy bensőséges beszélgetés után számunkra is Alap-támogatást, ösztöndíjat szavaztatott meg. Ez persze nem volt nagy summa, de egy akkori éhes egyetemistának bizony sokat jelentett. Annyit azért mégsem, hogy nyaranta ne kényszerüljek munkát vállalni.

Talán a legemlékezetesebb és leggyümölcsözőbb munkahelyem az volt, amikor a Déli Vasúttársaságnál étkezőkocsi mellett sört, édességeket kosárban áruló büfés fiú voltam. Sokat kellett mennem és cipekednem, a lábamat mindig lejártam, de az elszámolásoknál is szép hozam (és saját hozam!) mutatkozott. Két vonalon jártunk fölváltva, az egyik Zalaegerszeg-Gyékényes, a másik meg a pécsi járat. A menetrendtől függően általában „kaszárnyáknak" nevezett hálóhelyeken töltöttük az éjszakát, amik a végállomásokon voltak. De a legjobban a Déli pályaudvarhoz tartozó, piros téglás (és poloskás) épület szolgált a pihenő munkatársaknak nyugvóhelyül, így nekem is. Az étkezőkocsi személyzete, a „séffel" együtt, általában a kocsijukban letett matracokon éjszakázott, de mi legtöbbször a szép, formás, cigány származású szakácsnővel bandukoltunk ki az állomástól jócskán távolra eső kaszárnyáig. A leányzó az étkezőkocsinak volt a szakácsnője. Minden előjel ellenére „elérhetetlen" volt, mert közelesen egy „gádzsóval" készült összeházasodni. A legtöbb, amit elérhettem - s ez sem volt kevés -, hogy a hosszú, rázkódtató utakon ellátott egy-egy finom falattal. De olyan is volt, hogy a beosztásom miatt hazamehettem (sőt: haza kellett mennem) Pestszentlőrincre, anyámékhoz. A város másik felét jelentette helyileg, több villamosátszállással.

52