Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Szerkesztőségjárás, első megjelenések Jó kis bokrétacsokrot alkottak azok diáktársaink között, akik ekkor már, harmad-negyedéves korban - 1964-1965 - rendszeresen járták a szerkesztőségeket írásaikkal, elsősorban versekkel. Oláh János már korábban megjelent azzal a versével (Elérhetetlen fold), ami nem sokkal később antológiánk címadó verse lett. De közölt már Rózsa Endre, Győri László, Sumonyi Papp Zoltán is, Konczek József pedig (aki az én ötletemként antológiánkban Konc néven szerepelt) szinte otthon volt a Napjainkban. Az Új Írásban meg akkor fedezték föl Serfőző Simont, Váci Mihály mint munkásfiatalt fogadta, s rajta volt a lap szerkesztő- és alkotógárdájáról készített korabeli fotón, amit nagyon irigyeltünk. És bár igazi rangot a kortársban, Új írásban való megjelenés jelentett, sorra jártuk kortársainkkal (nálam pár évvel idősebbekkel is) az akkori verset is közlő helyeket. Főként a Nők Lapját, ami rendszeresen és gyakran közölt verset is, gyerekverset is, s aminek szerkesztője egy ritkán publikáló költő, Szomráky Sándor volt. De néha a napilapok is (akkor még!) közöltek verseket, a Rádió meg fő zarándokhely volt, mert szintén közölt néha induló fiatalokat. Ezekből úgy tűnik, jó helyzetben volt az akkori fiatal nemzedék (ami szinte tömegesen jelentkezett), de ennek éppen az ellenkezője igaz. Jelképértékű az Új írás nevezetes rovata, a Fiatalok, mely szinte olyan volt, mintha gyászkeretben jelent volna meg egy-egy fiatal anyaga. A magam példájával próbálom illusztrálni mindezt. Vagyis - külön alcím lehetne — milyen is volt első megjelenésem a Kortársban? Ez abban az időben történt, amikor semmi sem volt sima, semmi sem volt gödör nélkül való, csak dr. Török Endre simára sikált tökéletessége az ELTE bölcsészkarán, s a Kor társ szerkesztőségében. Vagyis az Úr 1965 körüli éveiben. - Török tanár úr ugyanúgy otthon volt az orosz szlavofiliában, mint a nyugatiak expresszionista és egzisztencialista töltetű és hátterű világában. Nagy népszerűségnek és elismertségnek örvendezett az ELTE-n, különösen, hogy politikai szabadszájúsága fehér holló volt abban az időben. Nemrég olvastam a Ki a szabad? című könyvének fejtegetéseiben, hogy „a képmutatás korában élünk". Nagyon jó! így van! De hogy ennek eklatáns példája a tanár úr volt, azt is érinti, amiről írni szeretnék. Nagyon tiszteltük, s okos szövegei mellett mindig úgy jelent meg, mint egy gigerli, akit akkor húztak ki a skatulyából. Már a korábbi, újpesti fiatalok mozgolódásától kezdve ismertem, de amikor egy akkori prózai írásomban az önkéntes rendőrt önkéntes tűzoltóra akarta cseréltetni, hogy közölhesse, éreztem valami szagosat. A tanár úr kölnije lett volna?, mert amerre járt, mint egy uszályt, húzta maga után a szívszaggató kölniszagot. S ekkortájt a Kor társnak is éppen ő volt a versrovatvezetője. Jártam is hozzá verseimmel én is, mint sokan, 1964-65 táján. Mindig vittem két-három újabb írást, s ő mindig megdicsérte és - félretette. A végén már dossziét nyitott nekem. Ilyen versek voltak már nála, mint a Kettőző madrigál, Van egy tavasz, Költők, Dobog az eső, Szögletes világ, Őszök lármája-békéje satöbbi. Szinte a fél első kötetem. Aztán egyszer csak az Új Írás versrovatvezetőjétől, Farkas Lászlótól (akihez szintén jártam, s máig barátok tudtunk maradni) ígéretet kaptam a hamari bemutatásomra. Ekkor fölhagyva a diáki kishitűséggel, újabb verseket vittem Török Endrének. Azzal fogadott, hogy örömhírt mond - egy 50
