Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

Erdélyi József népiességéről is. Az Elsodort falut, hogy, hogy nem, már Akasztón olvastam, s szörnyű véleményem volt stílusáról, Ady-majmolásáról, egész túlhajtott expresszionizmusáról, s a lényeg emiatt tán el sem jutott a tudatomig, de különben is, túl fiatal voltam még hozzá. Erdélyi Józsefet meg líráját meghatározó népiessége miatt tárgyaltuk, és hatásáról a József Attila-i „szegényember-ver- sekre", az egész népi mozgalomra - de őt sem szerettem meg.

Aztán, mint rendesen, most is dolgozatot írtam, szinte magától értetődően József Attilából, mégpedig a Külvárosi éj című kötetből, ami 1932-ben jelent meg. Ez már igazán nagy kötet volt, el voltam tőle ragadtatva, s még soha nem dolgoztam annyit egy témán, mint ezen. Több hétig jártam a Széchényi Könyvtár olvasótermét, s igyekeztem annyi korabeli forrást, recenziót elérni róla, amennyi csak tőlem tellett. Hát bizony, értek komoly meglepetések! Illyés Gyula például a Nyugatban így ír: „Vannak versek, melyek rongyosan, tomposán jelennek meg, dadogni is alig tudják azt az emelkedett nyelvet, mely állítólag a költészetet jellemzi, de dadogásukkal is megejtenek..." A vége felé kibújik a szög a zsákból: „3-4 hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt ... tudományosan képzett marxista is." Aztán Németh László a Tanúban külön-külön fejezetben foglalkozik Babitscsal, Gellért Oszkárral, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel, Illyés Gyulával, aztán a „tehetséges utánpótlásként 7-8 kisebb jelentőségű poétával", végül József Attiláról a „futottak még" költők között ír, éppen hogy csak megemlíti a nevét. (Ez annyira felbőszített, hogy mikor - jó pár év múltán - Püski Sándor bácsi fölajánlotta, hogy összehoz Németh Lászlóval, elmismásoltam a bemutatkozást. Sajnos!) De a másik oldalon Bálint György igazán méltató cikke mellett (ami várható is volt) találkoztam egy Gosztonyi Lajos jegyezte gyönyörű, máig érvényes írással az akkori Magyar Hírlap oldalán, pedig a szerző nevét sem előtte, sem utána nem hallottam. Vagyis az akkori, igazán bonyolult, válságokkal szabdalt korban is lehetett, ha akart az ember, kulturális fogódzót, mélyen tükrözőt, akár villonit is látni. - A felolvasás után Koczkás tanár úr alig győzte csitítani a hallgatóságot, mert dolgozatom igazán szenvedélyesre sikeredett, és szenvedélyeket is indukált.

Aztán, egy évvel később, jártam Török Endre „Orosz regény" címkéjű előadásaira, ahol a 19-20. századi nagy klasszikus alkotók voltak terítéken. Dosztojevszkijt és Tolsztojt már olvastam, de Gogolt, Turgenyevet, Goncsarovot is - többek között - úgy elhelyezte korunkban, hogy igazán élményszerű volt. Igaz, előadásai felolvasások voltak, s olyan tömény fogalmazások, hogy figyelmemet nagyon próbára tette, jegyzetelni meg végig alig-alig lehetett. - De szinte ezzel egybeesőén egy szemináriumára is jártam, aminek témája (és címe) a 20. századi nyugati dráma. Ez nálunk abban az időben nagy újdonságként szerepelt, s elvétve mutatott be közülük valamit is valamelyik magyar színház. A szeminárium anyagában ilyen kínálatok voltak, mint Arthur Miller, Dürrenmatt, vagy akiről én írtam, Sartre műve: Az Ördög és a Jóisten. (Persze, akkor még nem tudtam, hogy Sartre maga a marxista sátán.) Indításként párhuzamot vontam Az ember tragédiája alapképletével, s a tanár úr nagyon bólogatott, mint a végén is. Egyébként nemcsak választékosán fogalmazott, de olyanokat is mondott (politikaiakat), hogy csak ámultunk-bámultunk: hogyan teheti ezt az akkori időkben. De hát - tehette. És persze jelesre vizsgáztam nála.

49