Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Kiss Benedek Élettöredékek Vizsgák és szemináriumok (1962-63) Nem tudom, dicsőség-e, mindenesetre érdememül rovom fel, hogy az egész ötéves egyetemista létem alatt egyszer sem buktam meg, vagyis nem volt egyetlen UV-m sem (utóvizsgám). Még a „nemszeretem" tárgyakból is (világnézeti, „tudszoc" és a népműveléshez köthető természettudományi) mindig kiharcoltam a továbbjutást. S ha nem is voltam (talán lehettem volna!) kitűnő, a négyes átlagot végig tartani tudtam, s így kaphattam ösztöndíjat is. Az első évben még jeles voltam, de utána már nagy lógások következtek. Az előadásokra ritkábban jártam, viszont a szemináriumokon lelkesen vettem részt, s bár nem voltam notórius hozzászóló, kitűnőnek minősített dolgozatokat írtam. (Különben írni mindig sokkal jobban tudtam, mint beszélni.) Az egyetemi okításom elejére már nemigen emlékszem, de egy nagy bumm!, azaz szégyenteljes kudarc élesen előttem van. A második év végi, nagy számadást jelentő irodalomszigorlatomról van szó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat készültem rá, de a végeredmény igazán gyalázatos lett, mondhatni életem legnagyobb szégyenfoltját jelenti. Az anyag is nagy volt, s én hellyel-köz- zel, válogatva tanulgattam. Egy idősödő tanárnőnél (nem szeretném megnevezni) kellett számot adnom tudásomról. Jártam a szemináriumára is, előtte, s köztudott volt, hogy nagy reformkorkutató - kedvence pedig Vörösmarty. Nekem viszont Vörösmarty nem nyerte meg soha igazán a tetszésemet, s nem is foglalkoztam sokat vele. Ahogy kihúztam a professzornőnél a tételeket, atyaisten! Mindjárt halálra sápadtam: főtételként Vörösmarty kisepikája szerepelt. A többi tételt tudtam jól, s a kidolgozásnál nem is sokat foglalkoztam vele, viszont mit kezdjek Vörösmarty kisepikájával? Hogy vágjam ki magam, ha már a művekből egyet sem olvastam, viszont mivel cselekményük van, mellébeszélni nemigen lehet. De nem volt más ötletem: fölállítottam egy teóriát, hogy miként a politikában Széchenyinek nagyobb igazsága van, mint Kossuthnak, gondolatátvitellel, vagyis párhuzamot vonva, miért nagyobb költő Petőfi, mint Vörösmarty. S ahogy ezeket eldadogtam, a poklok fenekére éreztem süllyedni magamat - de hát még hogyan érintette ez a tudós tanárnőt! Először csendben megkérdezte: Olvasta maga Vörösmarty kiseposzait? Mit volt mit mondanom?! Nemcsak nekem volt egészen égő vörös az egész képem, de az övé még tán jobban vöröslött a fölháborodástól. Hirtelen tört ki belőle a harag, elkezdett kiabálni, hogy ilyen pimaszsággal még nem találkozott stb. Végül írt valamit az indexembe, s azt mondta: Ha nem emlé47
