Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Darvasi László: Karolina a kollégiumban

Szeplők pettyezték össze a vállát is, kicsiny virágmelle nagy, piros udvarából kiduzzadt a bimbó, mintha fázna. Valószerűtlenül fehér volt a bőre. S mintha valóban fázott volna, libabőrös lett. Pedig milyen kitartóan remegtette a növények leveleit a meg-meglendülő huzat. Duruzsolt a sarokban a vaskályha. A lány lehunyta a szemét, amikor hozzáért a szívhallgató. Tapogatták aztán mindenfelől, erős, barátságos, sokat tudó kézzel. A doktornőnek mentaillata volt. Megfogták a karját, a vállát, a mellét, a hasát nyomkodták. Lélegezzen, parancsolták halkan, és ő lélegzett, és sóhajtozott, bent tartotta a levegőt, kifújta, eszébe jutott a kislány, aki kint vár, és véres szájjal mondta, hogy minden levegővétel fáj neki. Vajon mennyivel lesz más a tüdő, ha teli van levegővel, vagy ha megereszkedik, mint egy üres szatyor? Tüdő, levegő, bolyhocskák! A spatulának is íze van. Le kellett feküdni az ágyra, már mezítelenül, széttolták határozottan a lábát, odanyúltak az öléhez. Hideg volt. Valamilyen fém volt. Milyen fém, nem tudta. Soha nem értek még így hozzá, idegen volt, rossz volt, érdekes, mint a meghalás, tudta milyen az, mert olvasott róla, mert nem mindegy-e, hogy valami megtörténik velünk az életben vagy egy könyvben, szerinte mindegy, egészen az, a mennyezetet bámulta, árnyékot rajzolt föl az udvari fa ága. Fa is lehetne. Vagy csak egy fa árnyéka. A galambtojások egyike a fészekben. Minden lehetne. Nem mert megszólalni, csak szedte óvatosan a levegőt, végül a világforradalomra gondolt. Proletárok! A doktornő keze a hasán nyugodott, nyomta, feszítette. Kopogtatták a testét, mintha egy kicsi hordót ütögetnének a megkeményedett ujjhegyek, hallgatóztak, aztán engedett a nyomó tenyér is. Még végignyomogatták a combját, a vékony lábszárát. Aztán szóltak, szinte csak odavetették, fölöltözhet. Mint aki buta, hogy eddig nem öltözött volna föl. Olyan volt különben, mint egy műhelyben. Vagyis hogy a műhely biztosan ilyen, egy-két személyes manufaktúra, később meg futószalaggal fölgyorsított kizsákmányolás. Drágáim, világ proletárjai! Jó lett volna, ha kérdeznek valamit. Fölöltözött szépen.- Tetszett valamit hallani? - nézett aztán Hugonnai Vilma különös fényű, kék szemébe.- A testével már beszéltem, kislány.- És mit mondott a testem?- Semmi különöset, Karolina, és ez jó. Ez a legjobb. Amikor a test hallgat. Ha beszélni kezd, akkor baj van.- De azért hallott valamit a doktornő, nem? - erősködött Karolina.- Hallottam. Mert a testet olyankor is halljuk, ha hallgat. A test nem néma, de tud hallgatni, és tud beszélni. Igen, most is hallottam valamit. De nem a testétől. Hanem inkább a leikétől, ami húsokon, szöveteken, inakon és sejteken át szól hozzánk.

Karolina elpirult, mint akit lelepleztek, szeretett volna kifutni a rendelőből. Miért jönnek neki a lélekkel! Az anyag a fontos, a drága, termékeny anyag! A világot uraló differencia. Bocsánat, antagonizmus. S ahogy aztán az ajtó felé lépett, és az tágra nyílt, egyenesen az apjába botlott, aki nagy sóhajtással nyomban átölelte, magához húzta. Nyugalom, béke. Nincsen semmi baj. Itt vagyok, itt vagyok. A lány még zihált, mint valami kismadár. Onnan hallotta, a nagy, erős apai mellkasról, hogy mint folyik róla a diskurzus.

45