Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Fekete J. József: Sándor Iván utóbbi könyveiről

zsidó származású magyar deportálása, a Don-kanyari katasztrófa számolatlan áldozata, a megtorlások során kivégzettek sora, ami az ország szeme láttára történt, de Horthy németbarát kormányzása alatt, mindezek ellenére, ténylegesen vak lelkesedéssel rohant vesztébe a magyarság, Szálasi rémuralma csupán tragikus végjátéka volt a korábbi politikának, amely, miként az AIDS, gyengítette a társadalom immunitását, olyannyira hatékonyan — írja a szerző -, hogy a magyarság ma is képtelen szembenézni múltjával, dialógust folytatni történelmével. Mert számára a XX. század eseményei a kiüresedést, az univerzális következtetések elmaradásának tapasztalatát hozták, a történelem számára metaforikusán egy képkeret, amiből hiányzik a kép, illetve hamis képeket csempésztek helyébe. Ezt a dermesztő amnéziát igyekeztek feltörni a Gondolkodó magyarok fejezet példái, köztük a megkerülhetetlen Babits Mihály, Bibó István, Poszler György és Balassa Péter, illetve mások. Fölöttük Sándor Ivánnak az „ismeretlenbe szubverzíven behatoló esszéírás"-a. (233.)

(L'Harmattan Kiadó, 2013)

A kő visszahull. Napló 1989/2014

Az alcím ellenére nem egy folyamatos naplót vehet kezébe az olvasó, Sándor Iván ugyanis a regényírástól egy-egy remek, nagyívű esszé megírásáig kedvetlenül ugyan, de intellektuális késztetésből mégis vállalva a bölcselkedést, kilépett korábban is a fikcióból az esszéírás terepére, a napló is hasonló módon, valamilyen elszakadást képez a szépírói munkától. A demokratikus váltás előszelei után, 1988-ban fogott naplóírásba, miként a föntebb említettekből is kitűnik. Azért, mert ebben a sejthető, eleve kételkedéssel fogadott módosulásban fölismerte az antidemokratizmus sarjadó csíráját, a nyugati demokráciához történő asszimilálódás lehetőségét, illetve annak történelmileg generált lehetetlenségét. Ezeket a naplójegyzeteket, amelyeket voltaképpen három éven át vezetett, folyamatosan közölte a Forrás lapjain, majd könyvekben is, a mostani kötethez, egy 2014-es, csonka naplót is csatolt, mintegy zárszóként a korábbi meglátásai mellé. A Napló voltaképpen hónapról hónapra írt esszésorozat, amiben a bevezető szerint a szerző nem a megtörténttel, a megképződöttel foglalkozik, hanem azzal, ami (ki)alakulóban van.

„Ma sok író csinál mást, mint amit ő tud-tudna a legjobban csinálni. Sok író csinál olyant, amit egy szervesebben kialakult, nem örökösen félformákba torzuló társadalomban másoknak (politikusoknak, jogászoknak, publicistáknak) kellene csinálni" - írja 1989 februárjában, majd leszögezi: „Az író számára a perc és a végtelen kapcsolata mindig konstans állapot." (20.) Később: „Egy esztendő és húsz esztendő, egy esztendő és száz esztendő között nem olyan nagy a különbség, mint amilyennek látod, miközben leírsz két egymástól ilyen távoli számot." (109.) Ez a konstans állapot ad számára késztetést a múlt megértésére és a jelen vizsgálatára, a sorjázó „miért"-ek megfogalmazására. De nem a politikai csatározásokban: „Nem tisztességes mestere szakmájának az olyan író, aki ma nem érzi magát egyre inkább kontárnak a politikában. Az író-gondolkodó (szerencsés esetben) messzebbre lát a hétköznapnál, a szuverén szellem képviselője, a politikai harc mindennapi lövészárkaiban viszont csak akkor lehet eredményre törni, ha az ember a lába elé is néz, látja a vele együtt menetelők, a vele szembe menetelők mozdulatait, és (akarja, nem akarja) ehhez igazítja a lépteit." (39M0.)

Pontosan látja, hogy az ideológia kéz a kézben jár a kontraszelekcióval, mind a hatalom, mind az ellenzék esetében, és a Kelet-, illetve Közép-Kelet-Európában dúló hatalmi hisztéria közepette valakinek kenyeret kell sütni, cipőt készíteni, gyereket nevelni, gépeket tervezni, vagyis szakmai tudásra van szükség, ennek megszerzéséhez viszont szellemi felemelkedés, oktatás, művelődés kell. Ott, ahol a politika artikulációja csupán félformákban létezik, a szellemi fölemelkedés is hasonló alakzatokba kényszerül, vagyis

106