Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Darvasi László: Karolina a kollégiumban

ez a doktor pesti zsidó volt, igaz, megkeresztelkedett, és a Nyugati pályaudvar, a Vígszínház, meg a sárga hátú malmok közelében tartotta fönt a doktori rezidenciáját, a közelben nyomorgó munkások is laktak ezrével, viszont Karolina kijelentette, ezek az emberek, ezek a doktorok annyira sem érdeklik, mint az elhagyott lábnyoma, nincs az a ráhatás, az a magasságos kérvény, az a bármilyen fenyegetés, hogy ő ezeknek a durva és gátlástalan férfiaknak akárcsak a legkisebb lábujját megmutassa, kizárt dolog, lehetetlen, mint az Isten.- Hogyhogy lehetetlen az Isten, Karolina?- Úgy, hogy nincsen.- Ezt meg sem hallottam, kislányom. De különben - gondolkodott el a gróf a pipáját tömve, és még az is az eszébe jutott, hogy a lány valamelyik orvost is megharapja, ha kihozzák a sodrából ha valami nincsen, akkor lehetetlen sem lehet. Ha valami nincsen, arról beszélni sem lehetséges. Semmilyen szóval, Karolina. Amikor tagadsz valamit, nem is gondolod, de a létezését ismered el. Ismertem én embereket, akik csökönyös szenvedéllyel tagadták a mindenható létét. Ilyen alak még a családunkban is volt. A legvallásosabb családtagok voltak. Saját istent építettek. Házi oltárt emeltek, ahol egy rossz, torz istenhez lehetett imádkozni. Csak ők nem imádkozásnak hívták, amikor hozzá fordultak.- Mekkora szamár vagy te, papa - mosolygott rá Karolina.

A gróf addig csodálkozott a lánya merészségén, megveszekedett ellenállásán, míg azt nem érezte, megüti a guta. És egyáltalán nem szerette volna, ha megüti a guta. Érezte, hogy vörösödik. Kiballagott tehát az udvarra ordítani, mert a lánya előtt mégsem akart hangoskodni. Amikor kiordította magát, bejött a szobába, töltött a likőrösüvegből. Töltött újra.- Lenyugodtál, papa?- Nem is voltam ideges, Karolina. Miért mondtad ezekre az orvosokra, hogy megátalkodottak?- Mert kizsákmányolok ők is.- Mit zsákmányolnak ki? Kit?!- Te pedig retrográd vagy, papa. Sajnos - szólt Karolina, nem mosolygott.- O, hogy az a... - sóhajtott a gróf, és újra kiment a szabadba ordítani.

Kollowitz gróf áldott jó szíve nem pumpálta lassabban a vért, és minden oka

megvolt a szorongásra és a nyugtalanságra. Hiába az otthon melege, hiába a természet csábítása, hiába a gőzölgő, friss téli levegő. Hiába a kutyák, a lovak, amik lehajtott fejjel, barátságos horkantásokkal közeledtek mindig a lányhoz, mintha tudnák, hogy nincsen vele könnyű dolguk. Hiába a téli puszta, amelyből olyan féktelen nyugalom árad, hogyha túl sokáig bámulja, belehalhat az ember. Sajnos a grófnak az a gondolata, az a nem kevés, nem is elhanyagolható jelekkel megtámogatott kényszerképzete támadt, hogy a lányát nem titkos kór gyöngíti, nem azért sápadt, nem azért néz el gyakran a messzi ködös, deres távolba, nem azért hanyagolja el, no, nem magát, karcsú és hajlékony női testét, de bizony a gondolatait, illetve nem azért szórakozott, nem azért felejt, nem azért értetlen, békéden és türelmetlen, nem azért kiszámíthatatlan és csapongó, nem azért zárja magára a szobája ajtaját rendszeresen, vagy tűnik el a birtokon, jár a téli álomba szenderült kertben órákon keresztül, hogy végül kutyákkal kell kerestetni, mert titkos beteg42