Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Darvasi László: Karolina a kollégiumban
Darvasi László Karolina a kollégiumban Az igazgatónő sokáig nem szólt, csak egy vaskos mappát helyezgetett ide és oda, letette, végigsimogatott rajta a szép, húsos ujjaival, fölvette újra. Hatalmas Ferenc József-portré függött mögötte. A Monarchia császára szigorúan bámult a grófra, aki önkéntelenül megvonta a vállát. Olyan volt az igazgatónő irodája, mint valami egyetemi nagykönyvtár, a tornyozott könyvek egymásnak lehelgették a port, és fölsorakoztak egészen a magas plafonig. Olyan volt az igazgatónő, mint valami kedves töltött galamb, aki éppen megpihent a puha párnás, nagy támlás székben. Hogy mindjárt turbékolni fog. Olyan volt, mint aki akkor is beszél, amikor hallgat. Milyen meleg lehet az ölében. Viszont aranyból volt az egyik foga. Rakosgatta a mappát. És amikor szélesen elmosolyodott, a grófot kiverte a hideg. Egyébként az egész épületben komor csend honolt, amit a visszhangzó folyosók még inkább kísértetiessé tettek, bicegett a nyomában a sánta portás, árnyék volt, de kopogott a vastagított cipője sarka. Tömött madarakkal, fürjekkel és kányákkal, réti sasokkal és harkályokkal teli vitrinek sorakoztak a sárga fal mellett, Habsburg-uralkodók képei lógtak a falakon, főképpen nők, császárnők, hercegnők, legendás anyakirálynők, Mária Terézia, Wittelsbach Erzsébet és Zita hercegnő, és sok olyan teremtmény, akiről a grófnak nem nagyon volt tudomása. Illetve nem ismerte föl őket. Nem voltak különösebben szépek. Nyugtalanítóak voltak. Az udvarra tekintve pedig olyat látott, amitől a száját tátotta. A lányok labdáztak a hóban, de nem dobálták a puffogó játékszert, hanem rúgták, visongva és kiabálva, lökdösődve és verekedve. Rúgták a havat is, egymást. Hosszadalmas csengettyűrázás után lehetett csak Karolinát kiemelni közülük, nem volt könnyű megtalálni, sokáig pihegett, egészen ki volt pirulva. Papa, te itt? Mit keresel te itt?! De már nem kislány kérdezett, hanem egy nő. Fél éve látta utoljára, még nyáron, és a néhány hónap alatt a gyermeklány bimbójából kibomlott a női lényeg. Közel hajolt, megpaskolta az arcát, szinte belé lehelt a teste körül gomolygó párába. Kék csíkos matrózing volt a vastag szövetkabát alatt. Mert volt még valami, ami a grófot fölingerelte, és csak sokára, csaknem az utolsó pillanatban értette meg, hogy micsoda dolog is ez, mitől vált olyan érzékennyé, zavarttá és szenvedélyessé, hogy a legszívesebben megragadta volna a lánya kezét, és sebbel-lobbal távozott volna. Az egész épületet belengte az édes és émelyítő lányillat. A majdnem nőillat. Az igazgatónő szobájában viszont már nem érezte, mintha ott tiltva lett volna ez az édeskés párázás, kipárolgás, ez az émelyítő testi lélegzés, ami folyvást arra sarkallta a férfit, hogy tegyen valamit, egyszerűen szólva aktivizálta, 40
