Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Fekete J. József: Sándor Iván utóbbi könyveiről

nyilvánvalóan többségben voltak azok, akik ha kezdetben talán nem, de a frontvonalakba való megérkezés után, s főképpen az 1942-es őszi-téli összecsapásoktól kezdve kételkedtek abban, hogy az ország határait több mint ezer kilométerre kell megvédeni." (35.) Az ehhez hasonló elvakultság, a szembenézés igényének, a megfelelő reagálásmechanizmusnak a hiánya vezetett félmillió magyar zsidó megsemmisítéséhez is - írja Sándor Iván. A háború többszörösen átejtette az európai embert, ennek következménye lett a később turistalátványossággá vált/tett Auschwitz, a Gulag, 1956..., ezekről külön esszékben értekezik a szerző, aki szerint akkor érte újabb sokk a túlélőket, amikor úgy gondolták, hogy 50 millió halottal meghozták a kellő áldozatot a történelem előtt. Ekkor merült föl a kérdés: hogyan tovább? Tadeusz Borowski lengyel írót idézve, miszerint Európában szinte mindenki ölt, vagy éppen őt igyekeztek elpusztítani, ezek után képtelenség volt félelem nélküli jövőről álmodni, a remények elpárologtak a háború realitásával szembesülve. A módszeres emberirtás fölvetette morális csőd kollektív élményét egyéni lebontásban tárgyalja Borowski és a lágereket megjárt írótársai sorsa és alkotásaikban fölvetett erkölcsi kérdések nyomán. A Gulagról szóló esszé („Aki onnan vissza tud térni...") ugyanígy az egyéni sorsot emeli az egyetemes félelem, kilátástalanság és elveszettség fekete drapériái elé, Lengyel József életét és munkáit nyomon követve. Az esszé Lengyeltől idézett zárlata, 1971-es feljegyzés visszautal mindazok egyéni sorsára, akik emberként, értelmiségiként lágerbe kerültek, megölettek, emigrációba vagy belső emigrációba kényszerültek a múlt század harmincas-negyvenes, illetve negyvenes-ötvenes évek fordulóján: „Eljön-e / Eljön-e egyszer a kor, mikor érthetetlenné válik / amitől féltünk." (74.)

Az 1956-os magyar népfölkeléssel, forradalommal három esszéjében is foglalkozik, kettőben analitikus módon, történelmi és politikai elemzéssel, a harmadikban személyes hangütéssel, noha az egyéni tapasztalat, az események személyes megélése az előző két szövegben is helyet kap. A magyar forradalomnak a nemzetközi közvélemény általi pozitív megítélését abból vezeti le, hogy a még közeli, világháborús események által gerjesztett félelem és lefojtás alatt álló, biztonságérzetét porrá zúzó emlékezete által megvert európai ember képtelen volt megfelelő alternatívát vizionálni a gyilkos fasizmus és a diktatórikus bolsevizmus között, az 1956-os magyar forradalomban Európa a reményt, az Énben föllángoló, fölszabadító reményt ünnepelte. A forradalmi események és mindmáig indázó szövődményeiről írt elemzésének szándékát a következőképpen foglalta össze: „Próbáltam arról beszélni, hogy milyen, csak a magyar társadalomfejlődésre jellemző, és - mögötte - milyen, az egész európai helyzetre jellemző kérdések, illetőleg a múlttal és az újabb aporiákkal való szembenézéshiányok alakították a mai históriai-tudati szituációt.

Próbáltam egy »peremtörténetben« univerzalitásokat megpillantani. A közös emlékezni tudás általános megoldhatatlansága nem csak a lelkiismeret, a felelősségvállaló szellem mai megrázó élménye. Belekódolódik az európai ember elfojtásaiba, neurózisaiba, önszembenézésre való képtelenségébe, revánsvágyaiba, indulataiba, s így »megy át« az új nemzedékkel a jövő századba is." (85-86.)

Ezzel az átörökített problémával két fejezetben is foglalkozik Sándor Iván: az Új évszázad és az Ezredforduló címűekben. A történelem AlDS-vírusa című írásában Szálasi Ferenc és nyilasai 1944. október 15. utáni „tevékenységéről" szólva a szerző dokumentáló és a dolgok mögé néző szándékán átsüt a szépírói narratíva: „All Szálasi Ferenc Budapest terepasztala előtt. Két ujja közé csippenti a kelléktárgyakat. A sárga színűekből lesznek az Óbudai Téglagyárból Hegyeshalomig hajszoltak, onnan a gázkamrákba hurcoltak, a budapesti rakpartokon a Dunába lőtt, a gettóban legyilkolt zsidók. A terepszintiekből lesznek a parancsmegtagadó honvédek, a felkoncolt katonaszökevények, a tarkón lőtt, felakasztott ellenállók. A szürke színűekből lesznek az elpusztuló városlakók." (195.) A summa csupán egy része a háborúban elpusztult százezer budapesti magyar névsorának. Ehhez járul a 400.000 vidéki

105