Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Tőzsér Árpád: Racionális homály

van az egyes emberben, a családban, az anyában, az anyaföldben, Newtonban, a gravitációban, a világűrben egyaránt - a költő tudós részletességgel rak egymás mellé üres gyógyszeres dobozokat, porszívót, csillagokat, univerzumot, hogy bebizonyítsa, mindenben viszonylagosság, azaz „hazugság" van, s akkor miért éppen a haza és az anya volna mentes tőle.

Aztán jön a mű második része, s a beszélő könyörtelenül nekitámad... verse első részének, azaz: önmagának.

Megint tudományos axiómával indít: „Egy vers vetülete szabálytalan felszínen". A „vetü- let szabályos felszínen" a geodézia szakkifejezése, elégedjünk meg itt annyival, hogy ott, a földméréstanban a szabálytalan felszínre vetítés abszurdum, lehetetlen, s ilyenképpen a vers első részének vetülete is (emlékezünk még?: a bevezetőben vetélkedésnek neveztem a művet, mi szépek az aleatória és az alliterációk véletlenei!) csak ellentmondásos lehet.

A beszélő elmondja versíró énjéről (akit a certamen követelményeinek megfelelően idegenként, „Te "-ként személyesít meg), hogy:

Te néhány Blikkből, tévéből felszedett szó alapján

értelmesen tudsz nyilatkozni a japán gyertyatartóktól kezdve

a recirkulációs vákuum-dobszűrőkön keresztül

a vexillológiáig bármiről

(és, teszem hozzá, rögtön figyelmesen elolvasol

egy liturgiatörténeti könyvet,

értelmet adva ezzel egy nem túl értelmes ajándéknak),

de irodalomnak az kevés, hogy nem vagy hülye,

és hogy ismereteid szellemesen feszülnek verssorokba.

Nincs az a harapós-kritikus bánzoltánandrás, aki - humánus és emberjogi szempontokat sem tartva szem előtt - ennél megsemmisítőbb bírálatot merne mondani mai költőről! Itt ugyanis már megint nem a hazáról és anyáról van szó, a vers beszélője egy éles fordulattal maguk a költők ellen fordul (a fordulat intenzitása, heve talán feljogosít bennünket arra, hogy úgy vélhessük: a beszélő nemcsak önmagáról, hanem a Költőről általában is beszél itt), a mai költők ellen fordul, akik mindenről tudnak verset írni, s írnak is mindenről, csak azt felejtik el, hogy a vers nem a tudásnál, az ismereteknél, hanem valahol máshol kezdődik.

De hol?

(Mielőtt erre a több, mint lényeges kérdésre megpróbálok választ keresni a versben, felhívnám a tisztelt olvasó figyelmét az idézett szöveg következő közlésére: „és, teszem hozzá, rögtön figyelmesen elolvasol / egy liturgiatörténeti könyvet". Ez a közlés azért fontos, mert azt jelzi, hogy bár a költőt minden érdekli, távolról sem csak felületesen tájékozódik a dolgokról. Mint a filozófusokat általában, feltehetően őt is az öncélú kíváncsiság hajtja az újabb és újabb ismeretek megszerzésére, de nem csak a fenomének világa, nem csak a felszín érdekli. Figyelmesen szemléli a dolgokat és embereket, hogy úgy mondjam, igyekszik a mélyükre hatolni, s olvasni is így olvas: figyelmesen, nem a mindent olvasók, nem a puszta információszerzés szintjén, egyébként véletlenszerűnek tűnő ismeretei nem állnának össze valahol, titokzatos módon, véletlenszerűségük ellenére is összefüggő térré és idővé, amelyben a legabszurdabb kijelentések is felkelthetik a valóság illúzióját.)

S vissza a „hol kezdődik a költészet?" kérdéséhez: a vers önreflexiója a Kőrizs-versek rokonszenves vissza-visszatérő témája. Az Ubi leones ben a beszélő ezt a kérdést úgy próbálja megválaszolni, hogy egyrészt elutasítja az első rész feloldást szimuláló „newtonos" csattanóját („De ebből a csodás keserű falatból a szájban / a »távoli nagybácsi« Newton miatt nyá130