Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Tőzsér Árpád: Racionális homály
Tőzsér Árpád Racionális homály Kőrizs Imre: A másik pikk bubi Kőrizs Imre fokozottan sajátos verskötetének, A másik pikk bubinak „tudós" szövegeiben tulajdonképpen szintén annak a rejtélyes-orfikus homálynak a megképzése folyik, mint mondjuk a Mallarmé-versekben, csak míg ott elsősorban az elliptikusság, a kihagyások adják a homályt, Kőrizs verseiben éppen fordítva: az ismeretek túlcsordulása, egyfajta túltudás lehetetleníti el az egyetlen (az egzakt, s így minden mást kizáró) jelentést, s nyit utat a vers természetes többértelműségének. S a költő ezt a furcsa, fordított homályteremtő műveletet teljesen tudatosan — sőt műveletébe az olvasót is beavatva - végzi, s ezzel mintegy az „orfikus homályt" (ti. azt a fámát, hogy a vers „orfikuma" istentől és múzsáktól, s nem magától a költőtől való) is leleplezi, de az (mármint a homály), mint a végtelen (vagy felfoghatóbban, pl. mint az „intergalaktikus gázködök'' - Kőrizs Imre kifejezése), annál homályosabb és mélyebb, minél többet kapunk belőle. Nézzük például azt a kétrészes, versesszébe (-novellába?) oltott „posztmodern'' certament, azaz vetélkedést (na nem a középkori test és lélek, s nem is az élet és halál, hanem a jelenkori költő és önmaga között), amelyből a fentebbi akkurátusán tudományosnak tűnő idézet is származik. Már a cím is az ismeretlent, a sejtelmeset, a homályosat célozza: Ubi leones. (Amint az ismeretes, az ókori térképeken így jelölték azokat a még többnyire lakatlan területeket, amelyekről a térképrajzolók szinte semmit sem tudtak.) A beszélő első fokon Nádasdy Ádámnak a hazát az édesanyához hasonlító versével vitatkozik, kijelentvén, hogy „miért ne lehetne csalódni egy anyában is?". De az anyát, mint hasonlót, már a harmadik sorban elhagyja, s feltehetően a hasonlítottról, a hazáról kezd beszélni („olyan alacsonyra is csökkenthetők az elvárások, / ahol már nem elvárások többé"), illetve lebegteti a kijelentések irányát, hogy a hazugság „rutinos veteránja" képben aztán már egyértelműen a mai hazára célozzon. (Utalva ezzel arra a közelmúltbeli vershadjáratra is, amellyel költőink versek hosszú sorában éppen ezt a mai hazát leckéztették.) Aztán a következő strófában hirtelen mintha a hazát is elfelejtené a költő: önmaga apró, napi hazugságairól kezd beszélni, de olyan részletességgel és tárgyilagossággal, hogy az szinte már szociológiai felmérésnek hat. Aztán megint változik a kép, a tudós költő felröppen a galaxisokba, a gázködökbe, ahonnan visszanézve a „gravitáció" már csak az anyaföld „kedvenc mániájának" tűnik, s az, hogy „ha esik", s az anyaföld „kiteszi a virágait" az esőre, közönséges női „rigolya". A beszélő a földtől az égig csapong, de a hazugságnak mint témának a fonalát nem veszti el, sőt, mintha éppen azt akarná illusztrálni, hogy... hol hazugság van, ott hazugság 129
