Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

által kihagyott strófákról szólva, az olvasható változat a részlegesből tart a teljesebb felé, a menedékből a világ irányába. Ha megfordíthatnánk a sorrendet, a teljesebb ellenében a részleges kerülne az összegzés-funkcióját (is) vállaló ismétléses szakasz elé, s ez talán kissé enyhítené az elbizonytalanodást, a „menedék" kevesebb is, több is, mint a világ, a bölcsek, poéták, betegek éppen úgy kiszolgáltatottak, mint a csalódottak, rokkantak, akik megálltak, akik nem hisznek, akik borúsak. Mégis olyan rész-egész viszonyról van szó, amelyben az egész nem teljesen foglalja magába a részeket, a részek összeadódása pedig nem adja ki az egészet.

Hasonlóképpen töprenghetünk el a Sírni, sírni, sírni fordításain, a Krlezaé és Colakovicé mellé a talán legérdekesebbet, Danilo Kisét figyelembe véve: a fordítói megközelítésekről az előzőkhöz képest kevés újat lehet mondani. Azt mindenképpen, hogy Krlezát lenyűgözni látszott az infinitivusok végtelen felsorakozása. Nagy valószínűséggel nemcsak a grammatikai forma vonzotta, hanem az infinitio, infinitas, infinitus jelentése, amely a határtalanságot, bevégezhetetlenséget idézi, versre konkretizálva: lényegében nincs kezdet, nincs végezet, a lírai én a két szófaj közötti térben helyezkedik el, sem nem főnév, sem nem ige, de főnév is, ige is. Miközben minden a halált járja körül, a kísérteties (babonás, megbabonázva, zörgő árnyak, síri harangok) itt akár szó szerint vehető tudomásul anélkül, hogy az atomjaira bontott (széthulló?) világ ellenében(?) a halál-élmény összetettségének képzete széttagolódna: míg egy (képzelt? jelképes? temetési) szertartás bonyolódik a versolvasó előtt; egyes mozzanatok függetlenednek, külön szakaszokká strukturálódnak, addig pillanatra sem hagyhatjuk el a szertartás színhelyét, fokozatosan épülve bele a szertartásba, feltárva, mi az, amiben a meg nem nevezett/nevezhető beszélő részes, mennyiben foglalódik bele a szertartásba. Hogy aztán az utolsó versszak írásaktusa, a töredezve, írásjelekkel elválasztott, ezúttal a sor végére helyezett főnévi igenévvel jelzett cselekvés többfelé irányítson. Korántsem lezárva a lezárhatatlant (infinitas). A versegész kaphat olyan jelentést, mely szerint nem más, mint a testamentum írása, de „célirányosan" a szertartást késve követő aktusra (is) utalhat, melynek tartalma ismeretlen, megnevezetlen marad. A címet ismétlő befejező sor szintén a nyitottságra vall, a szertartás emlékezetbe írása megörökíti a gyászt.59 A fordítók eltérő „megoldásai" ugyancsak a többféle értelmezés lehetőségét gondoltatják el, Krlezánál: jecati, jecati, jecati, Colakovicnál: plakati, plakati, plakati, Danilo Kisnél: naricati, naricati, naricati (igaz, itt szerb költő munkál) a sírásnak nem hétköznapi-köznyelvi jelentését, az érzékenységre valló magatartásformát jelzi, hanem a halál-„esztétika" szerint színre vihető attitűdöt, amelyben a megrendültség és a halál (Halál) közeledtekor érzett-tudatosult jelenés kap megnevezhető alakot, amely- lyel szemben a főnévi igenév sugallta bevégzetlenség tehetetlen.

Visszatérve ennek a dolgozatnak egyik kérdésfölvetésére, ideiglenes konklúzióként azt fogalmaznám meg, hogy a horvát és kisebb részben a szlovák Ady-befogadás alaposabb vizsgálatának lehetnek olyan tapasztalatai, melyek módosíthatják az Ady-olvasás némely megrögzött tézisét. Első megközelítésben az a világirodalmi környezet, amely a dolgozatban emlegetett horvát (és szlovák) megállapításokban körvonalazódik, egyfelől a magyar, és általában kelet-közép-európai Verlaine-recepciót szemléli a szokványostól eltérően, másfelől Ady és Verlaine (esetleg Baudelaire) kapcsolatát ugyancsak más fénytörésben látja, hozzátéve, hogy előszörre meglepő párhuzamok merülnek föl Krlezánál, külön kiemelendő Rilke és Biok, amelyek további elemzése az Ady-líra eddig rejtve maradt vonásait segíthet föltárni. Lukác arra vállalkozik, hogy Ady-ismereteiről számoljon be publicisztikája alapján, amely francia kulturális érdeklődését segít tisztázni (az akkor még

59 Vezér: i. m., 155.: „kísértetiesen vizonárius"-nak tartja a verset, Király: i. m., 1, 484-486. szerint „formát kap az abszurditás", „Kafka fantasztikus vízióira emlékeztet".

94