Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

matában) a lírai én és az általa látott „világ" kettősségére vetül a hangsúly, míg az Ady-vers Colakovic készítette átültetésében, az Ady-verssel inkább összhangban az én és a világ között nem a lírai én diktátuma létesít kapcsolatot, hanem a párhuzam hangsúlyozódik, nagyjában-egészében megvalósul az Ady-vers „rejtélye", a Halálnak olyan intonálással való megszólítása, amelynek révén felidéződhet néhány dekadens „ős-szöveg", mint amilyen például az európai hatástörténettel rendelkező D'Annunzióé (Trionfo della morte, 1894, II fuoco, 1900). Megkockáztatható, a szimbolizmusnak ama törekvése is bevonható volna az elemzésbe, miszerint a „profonde unité" még csak az analógiák átfogó struktúrájának funkcionális elemeként vázolódik föl.58 Krleza lényegében kihagyásával megtöri a gondolatmenetet, ugyanis az egyes versszakok jelezte tényezők (valamennyien együtt) alkotják azt a bizonyos, Baudelaire-től megnevezett mély egységet, függetlenül attól, menynyire közvetett vagy közvetlen a személyes jelenlét, amely szavatolni látszik. Csakhogy a drámainak szánt(?), ható(?) bejelentés, „Én a Halál rokona vagyok" (Ja sam rodak smrti/ Smrti) nem áll logikai kapcsolatban az elkövetkező verssorokkal, a Szeretem (Ja ljubim ljubav/Ja volim ljubav) nem következik a megelőző verssorból, a kapcsolat közöttük a mélyebb egységre vezethető vissza; mint a „Szeretem" kezdetű stófákból kiszóló, inkább körképszerű, mint összefogó érvényű szituáltságok is a szimbolista „élmény"/felfogás/ szemlélet hitelességének elfogadásától függnek. Annál is inkább, mert ami kitetszhet, korántsem egy stabil alapokra épülő „világ", hanem tétova, de legalábbis határozatlan aktusok sora, semminek és senkinek a helye nincs biztosítva, senki, semmi nem teljesen az, ami, aki, az egy versszakba foglalt, különnemű tényezők nem „magyarázzák" egymást, mégsem keltik a hevenyészettség benyomását. Valójában a „Szeretem" strófakezdése tartja össze őket, hangulatilag, a modalitást illetőleg részei egy és ugyanazon mélyebb egységnek. A korrespondencia (baudelaire-i értelemben) gondolható újra, ilyeténképpen az „üzenet" (amennyiben az) nem kódolható le egyszerűbb képletre, mindig marad benne valami, ami további, akár a végtelenig terjedhető „megfejtést" igényelne. A versben a személyiséghez fűződő asszociációk ellenszegülnek a markánsabb körvonalazásnak (tűnő szerelem, aki elmegy, kísértetes, intő hívás, elutazó stb.), a látszólagos összegzésre az utolsó előtti versszakra kerülne sor. Ott sorolódik a világban helyét nem lelő (nem lelt), bizonytalan egzisztenciájú személyiség, akinek sem előéletéről, sem helyzetéről, a pillanatnyi megpillantás lejegyzésén kívül, nincsenek, nem lehetnek, nem lesznek információink. Ok azok, akik be/kitöltik „A világot"; ezt követőleg már csak a keretbe foglalás marad, az első versszak megismétlése, amely a búcsúzás gesztusát erősíti föl. Minthogy ez (is) jelen időben van, ennek tartósságát egyszerre szavatolja és nem szavatolja a lírai én, mivel ő a kezdősor enigmatikus kijelentésével és egy érzelmi megnyilatkozással közvetlen részese, résztvevője a versnek. Itt egy pillanatra meg kell állnunk. A vers címe még a szimbólum „egyetemességének" jegyében áll, a nagy kezdőbetűs megoldás és egy látszólagosan személyes-familiáris tényező jelöletlen birtokosjelzős szerkezetbe foglalása tág perspektívát helyez kilátásba. Erre a vers első és utolsó versszakának első sora mintha rácáfolna, a szubjektum illetékességi körébe sorolva a szimbólumot. Ám innen ismét az általános, a „világ" beiktatásával szinte betű szerint az „univerzális" felé irányít a gondolatmenet, mely távolabbról tekintve laza asszociációs sor, sem az egymásból következés, sem a téri-idői megfontolás nem alkot hiánytalan, értelmi megközelítéssel igazolható Egészet; mintha egy a végtelenségig növelhető, de éppen úgy bizonyos megfontolásokkal szűkíthető (és ezt tette Miroslav Krleza, egyedüliként a „szláv" fordítók közül) sorból jellegzetes, ám kiragadott részletek íródnának egymásután. Akár kísérletezhetnénk némely strófák fölcserélésével, éppen a Krleza

58 Horst Fritz: Symbolismus. - Moderne Literatur in Grundbegriffen, hg. Dieter Borchmeyer, Viktor Zmegac, Athenäum, Frankfurt am Main 1987, 363-369.

93