Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”

válók, akkor ezek a kérdések már felmerültek. Hogy miért éppen nő vagyok? Miért nem férfi? Vagy mi a különbség a kettő között? Azt hiszem, hogy ezek szintén olyan kérdések, amelyeket minden serdülő gyerek feltesz. Továbbá: miért működik így a testem, ahogy működik? Miért néznek rám így, vagy másként, amióta nőies lettem? Ezek foglalkoztattak, és néha úgy éreztem, hogy nem vagyok jóban a testemmel. Mert elvonja a figyelmet a lényemről és a lényegről. Egyszerűen nem voltam jóban a testemmel, nem szerettem nőnek lenni, mert másként tekintettek rám: a testem érdekelte őket, és nem én. Akkor haragudtam arra, hogy nő vagyok, és valamennyire vonzó vagy kívánatos. Próbáltam is elfedni maszkokkal meg öltözékkel meg hajjal meg szemüveggel. De úgy éreztem, hogy a mivoltom, a lényem megsérült, és bántom önmagamat. Az anima, a nő, az el van nyomva. Meg az életben is olyan sors jutott nekem, hogy tényleg korán kenyérkereső lettem, meg a családban is családfő lettem, és akkor a nő el van nyomva. Azután jött az ellendolog, a reakció, hogy akkor igenis vállalom a nőiességemet. Akkor jött a másik túlzás, hogy csakis nő. De hiányzott a harmónia a testem, a lelkem és a társadalom között. A társadalom csak a nőt látta bennem, a család meg a férfit, a döntéshozót, aki hozza a pénzt, eltartja a családot, és dolgozik, mint egy állat. Akkor is, amikor férjem volt, akkor is én voltam a férfi, akkor is én voltam a pénzkereső. Ez később már sértette a nőiességemet. Valami harmóniát, egyensúlyt szerettem volna a családban is találni, meg a társadalomban. Időnként, amikor valami már nagyon túlzásba ment, bántott valami, akkor csináltam egy éles reakciót. Ezt nevezhetjük akárminek.- Ezért nyitottál a transzneműség vagy a nemnélküliség specifikus reprezentációinak irányába?- Igen, mert a társadalom azt várta tőlem, hogy én nő is legyek, meg férfi is legyek. Akkor most mi legyen? Akkor én elég vagyok önmagámnak. Nagyon sokat éltem egyedül. Sokszor és sokat. Igen.- Az általad bevezetett kísérletező művészeti gyakorlat nemcsak a nézőközönség, hanem az olvasóközönség és a tágabb közösség integrálásának alapelveit lefektető tevékenységként fogható fel. A nyelvi, a származási, a vallási és kulturális különbözőségekre visszavezetett projekciós mechanizmusok kritikáját nyújtottad folyamatosan. Mindenfajta szemellenzős beidegződés kipellengére- zésével hosszú ideje kitartóan értelmezvén az etnikai, az etikai, a politikai perspektívák, s miként említetted, az emocionális szenzibilitás együtthatásait. Közel öt és fél évtizednyi munkálkodás. Autentikusságából, minőségigényéből mit sem veszítő, töretlen ívelés. Hasonlóan látod? A számodra ismerősen csengő közgazdaságtani terminológiához igazodva: így könyveled el?- Nem igazán foglalkozom magam elkönyvelésével vagy elhelyezésével. Eléggé kifáraszt engem ennek a rengeteg adatnak a kikeresése, amelyeket követelnek tőlem: hogy mikor mit csináltam, hányban, mi volt a címe, fogalmam sincs. Úgyhogy rákényszerí- tettek, de, mondom, ez most nekem a megélhetésem, hogy el tudok adni valamit, meg akarnak venni valamit. Úristen, mondom magamban, ez most értéknek számít. Nekem a vérem kötődik egy-egy ilyen műhöz vagy fotóhoz, vagy nem tudom, micsodához. Én nem könyvelem el magam semminek. Valamit csináltam, kemény érzéseket fektettem bele. Nem volt célom ez, vagy az, vagy amaz, hanem egyszerűen ezek reakciók voltak. Vagy a társadalmi, vagy a családon belüli helyzetre, vagy pedig egy művészi inspirációnak a reakciói. Persze, hogy megihlettek művek, akár könyv, akár kép, akár film, vagy bármi más. Azokra is készítettem valamit, azok is inspiráltak.

Edvard Munch A sikoly című műve például... Egy ilyen képben persze, hogy magamat látom. Ott vagyok egy hídon, egy tengerfenéken, a Pannon-tenger fenekén, víz után vágyódom. A folyékonyság, a lebegés, a változékonyság az életelemem, én pedig ott vagyok egy városban, és egy kisebbségi nyelven próbálok sikoltani. Ki tudja, hova hallat75