Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
belváros központjában laktam, ahol valójában közel volt egymáshoz a belváros meg a külváros. Ott már a közelben libalegelők voltak. Kicsi volt Újvidéknek az a része, ahol a régi szerb polgárság élt. Ahol most az újvidéki autóbusz-állomás van, ott libalegelő volt, meg ilyesmi. Amikor az újonnan épült házak elkezdtek sokasodni, éppen cseperedőfélben voltam, akkor ezek a villanydrótos, vezetékekkel ellátott házak, utcák megrémítettek, megdöbbentettek. Féltem az ilyen látványtól. Ezek az érzések átterjednek, ehhez nem kell nyelv, írott nyelv. Ha az ember valamit így lefotóz, nem szép, de hat. Az én dolgaim, azok nem ilyenek. Egy női magazin melléklete, a szabásminta, tele van színes, tarka formákkal. Ezeket használtam, tetszés szerint kivagdostam őket. Igen ám, de ha találó címet adtam nekik, meg valamit azért dolgoztam rajtuk, vagy kollázst készítettem belőlük, akkor viszont sok humor volt bennük, szellemesek voltak.- Miközben a belgrádi fiatalok inspirativ szellemi közegéről hallgattam a részleteket, élénken felidéződött bennem egy nemzetközi érvényű és léptékű fellépésed az 1980-as évek második felében éppen Szegeden rendezett Polyphonix Nemzetközi Alternatív Költészeti Fesztiválró/. Emlékszel rá?- Hogyne emlékeznék!- Olyan nagy nevek képviseltették magukat, mint például Jean-Jacques Lehel vagy Tomaso Kémény. Számát tekintve a nézőközönség ugyan csekély volt, de lelkesedésben nem akadt hiány, a fesztivál felszabadító módon hatott, hatalmas ovációt kiváltva.- Na, ilyenek voltak azok a fesztiválok, amelyeken részt vettem a hetvenes évektől kezdve egészen mostanáig. Egyrészt ez is oka volt annak, hogy kerékbe törte az életemet Újvidéken az az embargó, az a zárlat, ami mindnyájunkat érintett, vagyis nem utazhattunk külföldre jugoszláv útlevéllel. Nekem egyébként már ezer bajom volt ott, Újvidéken, illetve rosszul éreztem magam. Úgy szoktam ezt mondani, hogy elfogyott körülöttem a levegő. Tehát nem volt élhető már számomra. Nemcsak azért, mint másoknak, igaz, ugyanazért is, de ez az alkotói bezártság betetőzte elégedetlenségemet. Az, hogy most már sehol, jugoszláv vonalon sem tudok lélegezni, magyar vonalon meg pláne nem, mert mindenki csak poliüzál. Egyszerűen élhetetlen volt számomra Újvidéken az élet. Meg a fiam akkor Magyarországon tanult, semmi nem kötött már Újvidékhez, mert, mint mondtam, egyedül éltem, és megtapasztaltam, nem volt rám szükség sehol. Elmentem. Azt mondtam magamban, hogy akkor legalább közelebb leszek a fiamhoz. Az említett zárlat, embargó miatt megszakadtak a külföldi kapcsolataim, hiszen nem utazhattam ki. Egyszerűen Nyugatra jugoszláv útlevéllel lehetetlen volt elutazni, Franciaországba, vagy bárhova. Magyar útlevéllel, kettős állampolgársággal azután köny- nyebb lett. De el kellett telnie azután megint három-négy évnek, mire újra megtaláltak a meghívások, újra mehettem. Tehát volt ez a nagy váltás, amikor nemcsak úgy gondoltam, hogy a színészi pályámnak lesz vége, hanem a többinek is. Újra a megélhetés lett a fő gondom. Engem Magyarországon nem várt semmilyen munkahely. Az teljesen a véletlen műve volt, hogy nekem aztán felkínáltak egy egyéves versrovatszerkesztői állást az Élet és Irodalomnál, viszont a legjobbkor, mert abból a fizetésből tudtam segíteni az Újvidéken maradt testvéreimet, a családomat. Én nem gondoltam akkor, hogy Magyarországon íróként tudnék boldogulni, de kiderült, hogy mégiscsak. Kértek tőlem kéziratot, közöltek, és ez meglepetés volt. De megélni ebből persze nem lehetett. Felkínáltak nekem egy olyan állást, amire én az életemben nem gondoltam. Azt, hogy egy színiiskolában tanár legyek. Akkor hirtelen szinte minden alkotói munkát abba kellett hagyni, mert a tanítás egész embert kívánt. Amikor az ember színházban dolgozik, az is egész embert kíván. Alig jutott akkor időm írásra, amikor a 68
