Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
számított, megpróbáltak elhallgattatni és elnyomni. Hát akkor nincs más, gondoltam, mint szerbül megszólalni vagy sikoltozni. Vagy valamit csinálni más, idegen nyelven. Ez aztán annyira hatásos lett, és annyira egyedi, azt mondták, mert hát erről azért sok dokumentum van, hogy ezért a tenyerükön hordtak a külföldiek. Hívtak, jöttek a meghívások mindenfelől, én meg mentem. Mindent elkövettek a munkahelyemen, a rádióban, később a színházban is, hogy meggátoljanak. Mindenképpen. (Nevet.) Ez viszont bennem még nagyobb dacot váltott ki. Úgy utaztam, hogy éjszaka elutaztam, ott voltam egy napot, és a következő éjjel már jöttem is vissza. Szóval semmit nem láttam a világból, habár nagyon sok helyen voltam. Az ember így működik. Van egy ilyen közmondás is. Ha lenyomnak egy rugót, az annál inkább visszarúg. Furcsamód én a verseket tartom valójában önmagámnak. Azok fejeznek ki. De külföldre, idegen nyelvű tájakra meg nem az jut el, hiszen nincs lefordítva. Az az érzés vagy mondanivaló, amit más műfajban ki lehet mondani, ahol nem kell nyelvi tolmács, azok eljutottak külföldre, és azok által lettem nagyon megbecsült a világban.- Fölkínáltatott a lehetőség, úgyhogy a következő produkció a Phonopoetica című lemez lenne.- Ez a lemez '76-ban lett kiadva Belgrádban. Az volt az előzménye, hogy a hetvenes évek elején Belgrádban nagyon komoly nemzetközi szellemi élet folyt az Egyetemista Kultúrközpontban (Studentski Kulturni Centar, röviden: SKC - a szerk. megj.), és évente megrendezték az úgynevezett kibővített médiumok fesztiválját (Festival prosirenih medija — a szerk. megj.). Itt volt kiállítás, performansz, zene, mindenre volt lehetőség. Engem az elejétől kezdve meghívtak, és részt is vettem rajta. Azért volt jó, mert voltak ezek a kollázsok, meg én voltam szinte az egyetlen, aki a hangköltészettel foglalkozott, Vladan Radovanovic-on kívül, és még elő is adtam őket. Nem stúdióban készítettem a felvételeket, hiszen nem is volt rá lehetőségem. Az a nagyon kevés lehetőség, az a hatvanas évek végén, hetvenes években kezdődött. Nagyjából úgy, hogy a hangmérnök a cigarettaszünetben megcsinált nekem egy három- vagy ötperces felvételt, jó szándékból, barátságból, így álltak össze a rögzített hangszalagjaim. A lemezre úgy került sor, hogy nekem egy kiállítást akart Belgrádban szervezni ez az egyetemista kultúrközpont, és nekik erre volt pénzügyi keretük. De hát, mondtam, nekem a kiállítás nem kerül pénzbe! Ha én azt a pénzt másra költhetném, ha kiadhatnék egy hanglemezt, amit úgy csinálnék, hogy a képversekhez legyen közük. Jó, mondták, miért ne. így lett nekem ez a lemezem. Ez volt Jugoszláviában az első hangköltészetet tartalmazó lemez. Ez nagyon nagy dolog volt. Persze szétröppent a világban, elküldtem néhány helyre a lemezt. Utána rögtön meghívtak Hollandiába, és így kezdődött a nemzetközi ismertség, méghozzá nagyon-nagyon jelentős helyeken: Párizs, Pompidou Központ, meg hát a legjelentősebb helyeken Európában. Amerikába is így kerültem. Az a hanglemez engem beindított. így oldottam meg a nyelvi korlátot. Költészet volt az is, de hangköltészet. Én tudatosan olyan elemeket vittem be a hangköltészetbe, amelyek körülvettek. Balkáni, magyar, szláv zenei motívumokat is használtam, és főleg a magyar szavakat, azokat mindig beleszövöm a hangkölteményekbe. Mert úgy érzem, hogy akkor vagyok autentikus, ha egy kicsi szerbet, egy kicsi magyart beleviszek. Mert ha ilyet nem csinálnék, hanem csak a stúdiótechnikára hagyatkoznék, akkor azt mások jobban csinálnák, hiszen jobb stúdiójuk van. Úgy keverik ki a hangot, ahogy akarják. Én meg egyedül a mikrofonnal nem sokat manipulálok a technikával. Én városi vagyok, sehonnani. Ilyen környezetből nőttem ki. Mint az Antal Szilárd képei, amelyekről beszéltem itt, és amelyek inspiráltak. De hát Újvidéken, és ilyen közegben hol van népművészet? Sehol. Szerb népművészet viszont volt, és élő volt. Az akkori szerb 67
