Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
— Az Ufo party akkor íródott, amikor úgy éreztem, a performanszaimat valamiképpen le is kellene írni, mint egy forgatókönyvet. Tehát nemcsak, hogy magamban tudjam, meg fejben tudjam, vagy képzeljem el, hanem miért ne lehetne ennek valamilyen írásos nyoma is. Több ilyen performansz-forgatókönyvet leírtam. Ezek meg is jelentek már az első kötetemben. Számomra ez azért fontos, mert minden valamikor régen kezdődött. Tehát az első kötetemben megvan mindannak az irányvonala, amivel később tudatosan foglalkozni kezdtem. Ott már megvannak a performansz-forgatókönyvek, ott már megvannak a népies hangvételű versek, a meseversek, azután ott vannak a rövidversek, és mindezeket tudatosan írtam, és mindegyik stílusból, irányzatból egy kötetet írtam később. Mindig kötetben gondolkoztam. Hogy egy témát kiaknázok a végletekig, és így jutottam ahhoz, hogy leírjam az Ufó partyt Annak viszont előzménye volt, konkrét előzménye, ugyanis '68-ban történt az első happeningem, illetve akkor vettem részt először egy igazi happeningen. Nem tudtam korábban, hogy az milyen valójában, hiszen az önálló kis előadói öt perceim vagy félóráim mások voltak. Lehet, hogy happeningjeim is voltak, de én nem tudtam róla. Valójában ösztönösen csináltam bizonyos dolgokat. Magyarországon viszont az underground, vagyis a nem hivatalos, a peremművészet, ami nálunk hivatalos volt, mert a Symposionban azért, meg máshol, szerb nyelven, engedték. Ott, Magyarországon nem engedték. Elmondom az Ufó party előzményeit: a Symposion szerkesztőségébe írt nekem Szentjóby Tamás, és hosszú levelezéseink után meghívott egy találkára Budapestre. Nyilvánvaló volt, hogy egy művészi találkáról van szó, és hogy egy eseményen vennék részt '68. május elsején. Mivel ez annyira fontos volt számomra, és el akartam utazni Pestre, emiatt súlyosan kiéleződött és válságossá vált a helyzet első házasságomban. Pedig mindennek eleget tettem. Mondom: állandó munkaviszony, gyerekek, család, minden. De hogy elutazni nem kellene. De miért ne utaznék? Hiszen a férjem is művészember volt. Miért ne értené meg, hogy én szeretnék a magyarországi művészekkel kapcsolatot teremteni. Akkor válaszút elé állított: elválunk vagy elutazol. Engem akkor már másodszor állítottak ilyen válaszút elé: először a vőlegényem, másodszor pedig a férjem. Az első esetben is az volt a kérdés, hogy művésznő leszek-e vagy közgazdász. Én pedig úgy döntöttem, színésznő és költő akarok lenni, és emiatt szakítottunk a vőlegényemmel. Nem őt választottam. Itt is ez volt. Fontos döntésekben úgy éreztem, hogy itt az életemről van szó, és nem csak az én életemről. Végül elutaztam. Ennek válóper lett a vége. Nagy árat fizettem azért, hogy megmaradhassak annak, aki vagyok. Talán ezért van érzelmi fedezete annak, amit csinálok. Keményen megdolgoztam egy-egy performanszért. Ezekben benne van mindaz, amit átéltem. És hogy mekkora ára van annak, hogy ilyesmivel foglalkozhatom. Volt olyan időszak, amikor tőlem a Forum Kiadó nem adott ki könyvet. Akkor döntöttem úgy, hogy lefordítom a verseimet szerbre, Salgó Judit mellett, aki nagyon szépen fordított, de nem győzte a fordítást, így én folytattam. Ha magyarul nem jelenhet meg könyvem, gondoltam, akkor majd szerbül. Még jobban ráálltam a hangköltészetre meg a performanszra a keserűség miatt, hogy arról szó sem lehet, hogy Magyarországon mi megjelenjünk vagy bárki a hetvenes években. Ha még a Fórumban sem tudok egy kötetet megjelentetni, mert öt évig halasztgatják a kötetemet, sőt a nyolcvanas évek elején már úgy volt, hogy egyszerűen nem adják ki, akkor elvittem Magyarországra. Vagyis elvitték magyarországi barátaim, Greguss Sándor és Csontos Sándor, hogy majd a Magvető Kiadónál Keszthelyi Rezső szerkesztőhöz eljuttatják. — Ez a Kiűzetés 1988-ból. — Igen. Az volt. Amiért aztán nagyon megharagudtak rám a Fórumban. De hagyjuk ezt. A hangköltészet, a vizuális művészet és a performansz akkor erősödött föl bennem, amikor a vajdasági magyar kiadók, és egyáltalán a magyar értelmiség, és aki valamit 66
