Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
- Illik tudni, hogy angolul, franciául szép számmal olvashatók fordítások, horvátul, szerbül fontos könyveid léteznek, viszont egy áttekintőbb jellegű gyűjtemény a nagyobb európai nyelveken hiánypótló volna.- A többi alkotói területem viszont nagyon rangos helyen szerepel.- Dokumentáltan, archiváltán egyaránt a megfelelő helyen.- Pontosan. Kiállításokra hívnak, nagyon jelentős képzőművésznek tartanak olyan értelemben, hogy az, amit én csinálok vizuálisan, én nem vagyok sem festő, sem grafikus, sem szobrász, de amiket csináltam a versek, a költészet területén, a vizuális versek területén, az nagyon egyedi, tehát abszolút egyedi, és nagyon jelentős, és jól csinálom. Ezt mondják, ezt írják. Tehát abban a korban, amelyről már beszéltem, amikor a női emancipáció foglalkoztatott a hatvanas és hetvenes években, a női sors engem érintő témáit verseimben és performanszaimban is kifejeztem... Most visszatérek a legelejére, tehát a hétköznapi tárgyakra, amelyek körülvettek, inspiráltak. Egy nőnek az egyszerű háztartási tárgyai: a varrógép, az olló, vasaló. Na most, a női magazinokban, a német Burdában, meg Jugoszláviában is volt a Bazar, volt az a szabásminta-melléklet. Azt mondtam magamban, hogy én ebből csinálok egy kollázst, olyan képverset, amelyet elő is adhatok. Tehát nekem ezek a képversek egyúttal zenei partitúraként is szolgáltak. A '60-as évek vége óta vannak ilyen kiállításaim. Ezeket a képverseket falra ki lehet függeszteni, mint képet, kiállított műtárgyat. Igen ám, de én odamentem a képekhez, és egyenként le is énekeltem őket. Ez egy olyan műfaj, amely akkor, ott nemcsak látható volt, hanem el is hangzott, és szinte megismételhetetlen. Mivel ezeknek a kollázsoknak, képeknek nagy részét jelentős múzeumok és gyűjtemények már megvásárolták, úgy gondoltam, hogy ezeknek a képeknek utólag újabb életet adok oly módon, hogy 2015 novemberétől újra „elénekeltem" ezeket a zenei képverseket, és rögzítettem őket hangfelvételen. Általában ez jellemző rám, hogy bizonyos dolgot folytatok. Például, ha egy performanszot a hetvenes években bizonyos módon adtam elő, akkor abból később motívumokat vagy kellékeket, tárgyakat továbbviszek és használok, lehet, hogy ugyanazzal a címmel előadom még egyszer, de hát az mégsem ugyanaz a performansz. Igaz, lehet, hogy használok benne hasonló elemet, akár kelléket, szöveget vagy zenei aláfestést, de mégsem ugyanaz. így volt az Alice performanszom, melyet Lewis Carroll motívumai alapján készítettem, de beletettem Joyce-szövegeket meg a saját szövegeimet is. Foglalkoztatott a más világba való átlépés, és persze nálam ez tágabb értelmet nyer. Carrollnál is minden fordítva van, vagy máshogy vannak a dolgok, például az Alice Tükörországban. Az ember alkotói világa, az egy másik világ. Például, ha szemlélek egy tárgyat, és meditálok azon, az mássá válik. Ez az említett performansz is olyan volt, hogy állandóan alakult, majd jó néhány évig nem adtam elő, de most, egy éve, vagy két éve elővettem újra. A rögzített hangkölteményeket és zenei anyagot továbbra is használom. Igen ám, de mostanra megváltoztattam a performansz címét és tartalmát, és Alice Kódországban lett a címe. Ugyanis még mindig ugyanaz a kislány van bennem, aki rácsodálkozik a dolgokra, például ezekre a qr-kódokra és vonalkódokra, mert a kódok világában élünk. Nekem ez egy fantasztikus világ, és nem győzök ámulni, milyen titok van összesűrítve egy ilyen kis grafikai jelben. Azelőtt csupán saját verseimet, „kódjaimat", kollázsaimat énekeltem le vagy adtam elő. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha ez az Alice, aki a mesében, kislányként bejárja Csodaországot, aztán visszajön onnan, tehát mi lenne, ha Alice idős asszonyként, mint amilyen én vagyok, vagy még idősebbként, lépne be a qr-kódok, a vonalkódok világába, és ott, a Kódországban megfiatalodna. Tehát ez egy produkció, egy performansz, mellyel 64
