Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”

- Valóban ezt mondtam, és meg is írtam. Meg sok performanszom, és más munkám ezt fejezi ki. Elsősorban a legszűkebb környezetemben volt ez az én küzdelmem. De valami módon a világban is, legalábbis a világ egy részén, Nyugaton, a női emancipációnak az időszaka volt ez, a szexuális forradalomé. Gondolok itt a hatvanas, hetvenes évekre itt, minálunk, de valamennyivel korábban Amerikában. Nem törődtem én különösebben a világban zajló folyamatokkal, nem az inspirált engem, hanem az én személyes sorsom. Hiszen pont akkor történtek velem azok a dolgok, amelyekben döntenem kellett. Amikor válaszút elé állítanak, hogy vagy a férj, vagy a művészet. De hát én mindkettővel tudok azonosulni: el tudom végezni a hagyományos női feladatokat, vezetem a háztartást. És talán ez a féltékenység, ez a karrierféltékenység okozta házasságaim felbomlását. Mert több házasságom volt. Ezt vettem észre: ha egy nő minél többet bír, annál nehezebb a sorsa. Mert ha a férjem azt látja, hogy nekem még erre is van erőm, ezt is győzöm, pénzt is tudok keresni, mert állandó munkaviszonyban vagyok, és van gyerekem, meg a hagyományos háztartás, ugye, abban az időben nem volt gépiesítés, és hétvégeken, amikor van fél órám, maximum két órám, és még írok is, akkor felteszi a férj a kérdést: hogy a fenébe bírja? Mindez valamilyen féltékenységet vált ki nála, vagy kisebbrendűséget. Nem tudom pontosan. Végeredményben eltávolodás és válóok.- Ehhez és a korábban mondottakhoz kapcsolódik, hogy nagyon drasztikus módon kellett szembesülnöd az értetlenséggel, az elutasítás gesztusaival. A komolytalanság vádjával adott esetben. Só't, a magukat művészetpártolónak, irodalomértőnek gondolok között is akadtak néhányon, akik feltűnési viszketegségnek, magamutogatásnak kívánták látni és láttatni azt, ami a művészeti gyakorlat teljesen friss dimenzióit nyitotta meg példátlan fegyelmezettséggel, a katarziskeresés és a katarzisban részeltetés elsöprő erejével.- Van abban valami, hogy olyan tanácstalan helyzetben, amikor válaszutak elé kerülünk, meg vádak érnek, meg büntetések, bántalmazások, akkor van bennem, volt bennem olyan dac, hogy: akkor igenis! Ismerik azt a reakciót, hogy valaki, amikor bántják, akkor vagy visszavonul, elhallgat, és soha többé meg nem nyikkan, de van olyan, aki dacol, hogy csak azért is? Úgy látszik, én az a típus vagyok, aki csak azért is. Tehát egyszerűen: küzdve vesztek. A lényeg az, hogy nem hagytam abba a küzdelmet, mert én hittem magamban, az igazamban. Persze voltak túlzásaim, de, mondom, azokat a dac, a düh váltotta ki. Mire válaszoltam a kérdéseid közül?- Bizonyos értelemben több mindenre. De az áskálódásokra, gúnyolódásokra esetleg visszatérhetünk még. Itt most nem a megnevezhető személyekre gondolok feltétlenül, hanem arra az utalásodra, hogy a teljes elutasításnál még a kemény kritika is jobb.- Eszembe jutott még, hogy a gondolkodók, a kortársaim között is akadtak, akik megbélyegeztek, és ez fájt nagyon. Hiszen az én magánéletem az nem olyan volt, mint amilyennek én láttattam magamat, s ők nagyon jól tudták, hogy nem olyan vagyok. Az más dolog, hogy én fél óráig exponálom magam, és aztán egy vulkánszerű kitörésben fejezem ki önmagam. Hiszen az is egy módja a meg nem írható dolgoknak. Mint mondtam is: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megírni, de el lehet sikoltani. Persze hogy az egy extrovertált fél óra vagy öt perc. De hát az egy produkció. Az is egy mutatvány. Az egy mutatvány éppen úgy, ahogyan az ember készít egy zenét vagy megír egy verset. Hiszen a verset nem azért írja, hogy a fiókban maradjon, hanem hogy megmutassa. Utána a verset magyarázzák, éli az életét. Tehát az a mutatvány, amit én megtettem, annak üzenete volt. Mindig is vallottam, akkor is, hogy igen, én vállalom a műveimnek vagy a tetteimnek a következményét, mert bizonyos értelemben műtárgy vagyok. Már akkor is azt mondtam, hogy amikor én kiállók a pódiumra, akkor én műtárgy vagyok. Akkor ide lőjetek, vál60