Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
én abban az időben közgazdászpályára készültem. Szórványosan, összevissza olvastam, hiszen csak '62-ben kerültem valójában a Symposion szerkesztőinek a körébe, de nem szerkesztőként, hanem ott kezdtem publikálni. Azokat a könyveket, amelyekről a szerkesztőségben hallottam, igyekeztem megszerezni. Azt mondták, Baudelaire-hez és Rimbaud-hoz hasonlítanak verseim. Nem tudtam, kik ők, utólag kezdtem tájékozódni. A lényeg az, hogy az a bizonyos ősrobbanás húszéves koromban következett be az életemben. Ez azt jelentette, hogy radikálisan kell bizonyos helyzetekben dönteni, nem lehet weekend-, hétvégi művésznek lenni, és azóta is így van az életemben. De ez nem jelenti azt, hogy támogattak volna az emberek, mert a kérdésed ez volt. Az történt, hogy találtam hasonló szellemiségű embereket, akik valami módon úgy gondolkoztak, ahogyan én. Ezt az írásaikból láttam. Ok is ezt látták velem kapcsolatban, és jó volt velük együtt jelen lenni a Symposion lapjain, mely akkor még az Ifjúság mellékleteként jelent meg. De ez már irodalomtörténet. Nekem elég volt, hogy írásaim ott voltak a sok jelentős írás mellett. Gyakran lebunkóztak bennünket írásaink miatt, ezt mindannyian tudjuk. A bántó kritikák ellenére én úgy éreztem, hogy mindez valami módon mégis biztatás, mert éreztem, ha nem vagyok autentikus, ha nem önmagamat adom teljes valómban, akkor nem vagyok igazi költő. Én úgy éreztem, hogy a művészetnek, a költészetnek az a lényege, hogy az ember valóban azt fejezze ki, amit gondol, és amit érez, lehetőleg olyan művészi eszközökkel, amelyek szerencsésen vannak megválogatva. Állandóan keresgéltem kifejezési eszközeimet. Ez a sokoldalú tevékenységemből is látszik. Bizonyos mondanivalóról úgy éreztem, hogy csak írásban tudom kifejezni, más mondanivalót pedig hanggal. Mivel hiányzott a színpad, csak a rádió volt, ezért csak a hanggal, vagy pedig vizuálisan, képversekkel. Egyszóval, a megfelelő kifejezési eszközöket keresgéltem, és ebben a folyamatban alakultam azzá, amivé lettem. Nem mondhatom, hogy biztattak volna a pályámon. Utána lehet nézni. Érdekes, hogy az első komolyabb visszhang az első verseskötetem megjelenése után nyolc-tíz évvel ért hozzám Magyarországról. Ott leginkább „illegális" olvasóim voltak, hiszen hivatalosan a könyveimet nem árulták. Sokkal később tudtam meg, milyen nagy hatással voltak verseim az akkori fiatalságra meg másokra is. Azt is utólag hallottam, hogy elrettentő példaként tanítottak engem a magyarországi egyetemeken, hogy így nem szabad írni.-A szegedi egyetemen biztosan nem.- (Nevet.) Hogy lám-lám, a nyugati izmusok esztétikailag mennyire rombolóan hatnak az irodalomra, meg ilyenek. Aztán évtizedek múltán helyesbítettek, hogy mégsem. (Nevet.)- Megtörtént szerencsére.- Na, ezek voltak a hatások. Mondom, bátorításokban nem volt részem. De akármeny- nyire lebunkóztak, meg negatív kritikát kaptam, azok igaz elkeserítettek, meg minden, de azért a rossz szándékon kívül észrevettem, hogy van bennük valami igazság is.- Amiből meríteni lehetett, építkezni?- Igen. Valójában minden reakció jó volt, mert úgy éreztem, hogy a legrosszabb kritika az, ha közönyösen viseltetnek az ember iránt, a tevékenysége iránt. Ha teljes a közöny, akkor tényleg nem érdemes csinálni semmit.- Elsősorban prózai jellegű munkáidból, de néhány nyilatkozatodból szintén tudható, hogy a közönség elé lépésed olyasfajta kitárulkozás és menekülés volt, amelyet a visszaszorítottság, a férfi és a női szerepformák, munkamegosztások felcserélődése hívott elő, azaz a tradicionális női mivolt teljes körű, hiteles kibontakoztatásának a lehetetlensége provokált ki. 59
