Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Füzi László: A világ változása
utazhattam volna ide vagy oda, de hát úgy történt, ahogy történt, barátaim, kiváló barátaim voltak és vannak az irodalomban, utaztam is annyit, amennyit, de elmondhatom azt is, hogy egyetlen barátságot sem erőszakoltam ki, a barátságaim úgy születtek meg, ahogy azoknak meg kellett születniük, egymásra figyelve, az idő pedig megerősítette őket. Az irodalom megélésének vágya számomra leginkább azt magyarázza meg, hogy miért nem lettem kritikus. A kritikus a maga elvárásait érvényesíti egy korszak irodalmával szemben, az elvárásai szerint ítéli meg egy korszak teljes irodalmát. Az, aki élni akarja az irodalmat, korszakokon keresztül utazik, önmagát, önmaga kérdéseit keresi a klasszikus művekben csakúgy, mint a legújabban megjelent könyvekben. Ha kell, korához kötözi magát, ha kell, kilép a korából, nem érdekli ennek az időszaknak az összes műve, itt is kedvére válogat, inkább kiemeli azt, ami a maga számára fontos, mintsem megítéli azt, ami nem nyerte el a tetszését. Ha írtam is kritikákat, akkor is magam felől figyeltem a könyveket. Ha nem találtam meg bennük a számomra fontos kapaszkodókat, akkor azt kerestem egy-egy könyvben, amivel kedvet tudtam kelteni az olvasásához. Az olvasható, az elolvasandó könyvekre szerettem volna felhívni a könyvek osztódásának, szaporodásának idején a figyelmet. Mondtam már, hosszú éveken keresztül, lehet, hogy egy teljes évtizeden keresztül rövid kritikákat írtam egy könyves havilapnak. Minden hónapban írtam egy rövid írást egy könyvről, egy könyvről vagy kettőről, ahogyan éppen adódott. Hány könyvről írtam azalatt az évtized alatt, százról, kétszázról? Nem tudom, de nem is foglalkoztat ez a kérdés, magamnak kerestem az olvasmányokat akkor is. 28. Elmerült a rendszerváltást követő időszak irodalmában. Erről az időszakról is az irodalom mondta a legtöbbet, mondja. Annyit beszéltek már a valóságirodalom haláláról, a történet eltűnéséről, az irodalomnak a politikától való elfordulásáról, hogy ismét jönnie kellett valakinek, aki a hagyományos eszközökkel, az oknyomozó újságírás és a típusteremtés határán mozogva tud újat mondani a társadalomról, mondja. Ha tetszik, áttételek nélkül, a nyers valósághoz ragaszkodva, mondja. Napok óta Szvetlána Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvét olvassa. A valamikori szovjet élet és a rendszerváltást követő időszak valóságos lexikona ez a könyv. Lexikon arról, hogy a szovjet időben mit gondoltak az emberek arról az időszakról, amikor már nem a szovjet időkben élnek majd, feltéve, hogy ezt egyáltalán el tudták képzelni, s lexikon arról, hogy a Szovjetunió szétesése után miképpen látták-látják valamikori és mai életüket. Szvetlána Alekszijevics kérdez, kérdez mindenről, a múltról, Gorbacsovról, s arról, hogy mi történt az emberekkel a szovjet időszak összeomlása után. A válaszokat íróként rendszerezi, típustörténeteket látunk magunk előtt, visszatérő, egymással rokon válaszokat, így áll össze ez a lexikon. 51
