Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Bene Zoltán: A rongyember

kórház közelében lassított, nagyot hányt egy ház falánál. Amíg okádott, arra gondolt, Krisztina tartja a homlokát finoman, légiesen. Megkönnyebbülnie mégsem sikerült. Aztán két sarokkal odébb, ahol megállt vizelni, meglepetten tapasztalta, hogy a farka kemény, alig bírja előbányászni, beszorult a nadrágjába. A pisálás nem egyszerű fölajzott állapotban. Mialatt hugyozott, képek kavarogtak előtte, a kavalkádban Gabriella és Krisztina mezítelen teste tekergőzött és vonaglott egy kórházi ágyban, egymásba játszó körvonalakkal, véresen, a fejük fölött földöntúli, gigászi infúzió a semmiből csüngve csöpögött a semmibe, s mindent ellepett a kórházszag és az égető, kínzó fejfájás. Erre napokkal később is kitűnően, pontosan emlékezett, erre a hasogató fájdalomra. Arra azonban már nem, hogy miként tévedt az eldugott, elvadult kültelki parkba, ahol reggel mocskos, büdös rongyokból vetett derékaljon, bokor alatt ébredt. A hátizsákja eltűnt, az óráját hiába kereste. A ruháin kívül csak sajgó merevedése maradt meg, és az érzés, hogy többé nem jöhet föl, immár örökre lenn marad, legyen bárhol is az a lenn, s legvégül az a szárazság a szájában, amit sem a bevedelt sör, sem a zaklatott álom nem tudott enyhíteni.

23