Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Bene Zoltán: A rongyember

Amint kilépett a kórház kapuján, üde hang köszönt rá. Sátai odafordult. A szépséges ápolónő bíbelődött éppen a kerékpárja lakatjával. Már nem pizsamaszerű munkaruhát, hanem testhez simuló nadrágot és blúzt viselt.- Nem inna velem valamit? - kérdezte a férfi, ahelyett, hogy fogadta volna a köszönést. A nővér egyelőre egyetlen szót sem válaszolt, előbb kényelmesen kinyitotta a lakatot, ráérősen elpakolta, táskáját nagy műgonddal eligazgatta a biciklikosárban, aztán komótosan, és kimondottan kecsesen kifújta az orrát.- Mehetünk! - jelentette ki végül.- Nem nagyon ismerem ezt a várost - mondta Sátai. - Hová menjünk?- Nem idevalósiak?- Nem. Harminc kilométerre lakunk innen. Azért vagyunk itt, mert az ottani kórháznak még ennél is rosszabb a híre. A sógornőm tegnap hozta át a feleségemet, tegnap délután. Én dolgoztam. Ma déltől szabadságon vagyok.- Menjünk a Butterflyba - javasolta a nő. - Egyébként Krisztina.- Sátai. Sátai Márton... De ezt már mondtam, azt hiszem. Adja ide nekem, tolom szívesen.

A Butterfly ridegen modern, divatos kávéház volt, Sátai továbbra is vodkát ivott sörrel és hallgatott, Krisztina Martinit kortyolgatott szorgalmasan, és hosz- szasan pletykált orvosokról, nővérekről, betegekről, a bátyjáról, aki a város nevesebbik gimnáziumában tanít, és keféli a végzős diáklányokat, az anyjáról, aki ugyanannak az iskolának az igazgatója, s az apjáról, aki halott. Autóbalesetben hunyt el, egy nőcskével az oldalán.- Nem vár otthon senki? - szakította félbe Sátai.- Nem - mosolygott Krisztina kacéran. - Tegnapelőtt tettem ki a szűrét a pasimnak, mert megcsalt.- A köcsög.- Naná! Busszal mégy haza?- Nem akarok hazamenni - bökte ki Sátai. - Kicsit részeg vagyok, és otthon semmi jó nem vár. Az anyósom két házzal arrébb lakik, árgus szemekkel figyeli, mikor érkezem, kíméletlenül rám töri az ajtót, aztán magyarázkodhatok neki egész este, fél éjszaka. Meg hallgathatom a jajgatását, szipogását.- Akkor ne menj haza - vonta meg a vállát Krisztina. - Nálam elalhatsz. Tényleg.

Sátai bólintott, és elindult benne a mozdulat, aminek a végeredménye az kellett volna legyen, hogy megfogja Krisztina kezét. Ám valahogy gellert kapott a szándék, vagy talán az izmai lázadtak föl, s elhatározták, ezúttal nem engedelmeskednek, mindenesetre a mozdulat egészen máshová futott ki: Sátai egyszerűen megmarkolta a hátizsákját, fölpattant az asztaltól, és elviharzott.- Mi lelt? Hülye vagy? - hallotta a háta mögül a szépen zengő, bár az italtól már kissé fátyolos női hangot. Nem értette, mit akar, így nem volt mit és miért felelnie. Futva távozott, fizetni is elfelejtett, úgy tört ki a Butterflyból, akár Zrínyi Sziget várából, s rohant keresztül parkokon, utcákon, a kórház irányába. Időközben leereszkedett az este, a gyér közvilágítás reszkető, halovány derengése bizarr hártyát borított a városra. Emberek alig jártak, kóbor kutyák és szemetesekben turkáló fekete macskák vették birtokba a közterületeket. Sátai csak a

22