Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

kailag könyörülő kategóriáról". Úgy tűnik, a vers az empátiánál kezdődik, s ez még akkor is így van, ha a mai versnyelv az „esztétikai könyörületet" igyekszik minél mélyebbre rejteni benne.

Október 25. A héber Mikdás, Kódes és Héchál kifejezéseknek (alapjelentésük templom) a zsidó hitterminológiában tulajdonképpen több jelentésük is van. Jelenthetnek iskolát, gyülekezés- és imahelyet, szentélyt, valamint bástyát is. Más nyelvekben a templom fogalomköréből (templum, kirche, église, cerkev, kostel stb.) hiányzik a bástya jelentés. Legtöbbször egyszerre jelentenek egyházat és templomot (ahogy eredetileg a magyar egyház is egyszerre jelentett szent házat, szent helyet és hitközössséget). A magyar „templom" latin eredetije a. m. égtáj, sőt égbolt. Viszont a történelmünk templomai sokszor szolgáltak a hívőknek bástyaként, várként, sokszor jelentettek menhelyet, védelmet a mongol és török martalócok elől menekülőknek. Ilyen alapon talán kifejezőbb lett volna, ha őseink is mikdásnak, kódesnek vagy héchálnak nevezik templomaikat.

Október 26. Shakespeare II. Richárdja a „helyzeteket általában nem gyakorlatilag, hanem esztétikailag ragadja meg, s mintegy kiélvezi a nyomorúság és bánat szépségét" (Kéry László). Poéta volt a nyers, faragatlan királyok között. Valahogy ismerős a képlet. Mintha rólam, magamról volna szó. Otthon, a szülőfalumban én is durva emberek, nyers parasztok között voltam poéta: a helyzeteket rendre nem gyakorlatilag, hanem esztétikailag ragadtam meg. S a „helyzetek" jobbik esetben kiröhögtek, rosszabbik esetben agyon akartak verni.

Komárom, október 29. Tegnap szerzői estem volt itt, a Selye János Tudomány- egyetemen. A Csatavirág című, frissen megjelent verskötetem volt terítéken, s felavattuk a Tanárképző Kar könyvtárát. A könyvtáravatón a történész Szarka Lászó (ő most itt a dékán) felkért, szóljak én is a hallgatókhoz. Nem egészen azt mondtam, amit mondani akartam. Ha tehát az alábbiakban megpróbálom a tegnapi szövegemet reprodukálni, a reprodukálás folyamatába erősen belejátszik az a mai vágyam, hogy hogyan kellett volna beszélnem tegnap: „Több szempontból is nehéz itt és most (Komáromban és 2009-ben) bármit is mondanom. Először is az író nem beszélő, hanem olvasó meg író állat. (Ezt az elmésséget Esterházytól loptam.) Másodszor pedig, valamikor nagyon régen, a háború utáni lepusztult, romos Komáromban, egy kísértetvárosban én is komáromi diák voltam, s most a sárga irigység esz, mikor látom, a mai komáromi diákok milyen elegáns, fényűző környezetben élnek, tanulnak. Szóval szólnom kellene, csak nem nagyon megy. Mert egyszerre szorongatja a torkomat az emlékezés megilletődöttsége s a »mért nem most vagyok komáromi diák!« indulata. De ha már Szarka dékán úr felkért, hogy szóljak, akkor szólnom kell, mert egy dékán felkérése számomra (aki az egyetemi ranglétrán csak az adjunktusi fokozatig jutottam) parancs. S hadd idézzem ide, komolyabb témaként, Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című opusából a nevezetes sort: Könyvek által ment-e elébb a világ? Könyvtárat avatunk, stílszerű a kérdés, de szónoki marad, mint ahogy már 150 éve az, mert megválaszolhatatlan. Nem tudhatjuk, hogy a könyv által előbbre mentünk-e vagy hátrébb, mert a könyv hitvány lapjain, ahogy azt a Gondolatok a könyvtárban theodicaeájából megtanul273