Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

álmainkba, de reggel megint a második (ha már nem egy harmadik!) természetben ébredünk. Fogas kérdés, de talán mindez a transzcendáló képességünk meggyengülésével függ össze. Azért nem tudunk vágyakozni (se a múltba, se a jövőbe, se ismeretlen terekbe), mert nem tudjuk elképzelni a rajtunk túli, a tapasztalatainkkal nem igazolható lét, a transzcendencia lehetőségét. Mi több: nem is érdekel bennünket. Lassan visszahátrálunk a képzelet nélküli állat létébe, az együgyűségbe. - Apropó: Áron barátunk (aki egyébként nem Áron, hanem Sándor) Oravecz Imrére vonatkozó fenntartásai (ahogy azt írás közben megállapítottam) egy korábbi naplókönyvében, a 2000-ben megjelent Amszterdami krónikában találhatók.

Augusztus 24. S még mindig a képzelethiányos életünkről: állok a csendes mellékutcára nyíló ablakomban. Az út két szélén autóparkolásra kijelölt sávok. Itt, ebben a szűk utcában (ahol egyébként is lépten-nyomon fekvőrendőrök lassítják a forgalmat) valószerűtlen gyorsasággal egy galambszürke Citroen érkezik, bevágódik az egyik üres helyre, de úgy, mintha a sofőrje már előre tudta volna, hogy ez a hely őt, és csak őt várja. A kocsiból kiugrik egy magas, sovány, sor- tos nő, olyan 40 és 50 év közötti (soha nem láttam még az utcánkban), a másik oldalon felrántja az anyósajtót, visszavágja magát a kocsiba, immár az innenső oldalról, két hosszú lába kint van a járdán. Kiránt valahonnan egy doboz cigarettát meg egy műanyag poharat, rágyújt, kávét tölt magának, füstöl. A korábbi sietség eltűnik belőle, az egész nő egyszeriben érthetetlenül lassú, ráérős lesz. Vár valakit, gondolom. De aztán az üres kávés poharat a hátsó ülésre dobja, s megint valószerűtlenül felgyorsulnak a mozdulatai. A csikket kapkodva elnyomja, futva megkerüli az autót, bezuhan a kormány mögé, s mint a jelenés, elsüvít. S én itt maradok a talányaimmal: ha a hölgy várt valakit, miért nem várta meg, akit várt? Ha nem várt senkit, miért épp idejött kávézni, cigarettázni, isten tudja, honnan? S végül: a jelenetben kétségkívül volt valami irreális, valószínűtlen, de rajtam kívül feltűnt-e még ez vajon valakinek az utcánkban? Feltehetően nem: megszűntünk érzékenyek lenni a rejtélyekre. Megszoktuk, hogy mindenre van magyarázat. Pontosabban: fenntartás nélkül hiszünk a sajtónak, a tudománynak, az információs eszközeinknek. A tömegek elfelejtenek gondolkodni: az van, ami az információkban van. Évekkel ezelőtt Grendel Lajos egy sor ún. onirista novellájában megpróbálta újraéleszteni a 19. és 20. század fordulójának szecessziós kísérteted (sic!, kísérteiéit és nem kísérleteit) és az Esti Kornél finom rejtelmeit. Nem rajta, inkább az olvasók és a kritika száraz, „információs", felületes racionalizmusán múlt, hogy nem sok sikerrel.

Augusztus 25. Radnóti Miklós írja a naplójában: „Babits tanáros volt. " S ugyancsak Radnóti, s szintén Babitsról: de „Elzüllik nélküle az osztály". S még egy idézet a naplóból, Babits haláláról: „Nagyon magánosnak érzem magam... Éjjel a hídon, a telihold fényében megszólal Fanni: Istenem, milyen rossz. Olyan babitstalanok vagyunk." (A naplót idézi Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete, Bp., 2005.) Radnóti írásait (talán még a verseit is) két költő írja: maga Radnóti és asszonya, Gyarmati Fanni.

266