Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

Balatonfüred, szeptember 6. Nekem ítélték az idei Quasimodo-díjat. Újabb felelősség, újabb elvárások, újabb súly rajtam. A hosszútávfutókat szokták így tesztelni: újabb és újabb súlyokat raknak a hátizsákjukba, s mérik, hogy meddig terhelhetik őket, meddig bírják a futást. Meddig bírom? Tegnap du. fél egykor kezdődött a sajtótájékoztató, a Szent Miklós hajón. A kamera előtt hirtelen blokk a fejemben: nem jutott eszembe Thomas Bernhard neve, Szörényi Laci súgta meg (előző este, a gálán ő laudálta a díjazott versemet az Anna Hotelben). Jelen volt még az ünnepségeken Tomaso Kemény (aki a díjnyertes versemet olaszra fordította, s a versben szereplő „kosbor"-t „occhi teticoli di cane"-nak, azaz „kutya töké"-nek fordította), Kemény Pista (Szörényi mellett ő volt a zsűri másik tagja) és Tóth Krisztina (akivel később, valahová ballagtunkban, rabulisztikus hevü- letű vitát folytattunk arról a kardinális, korszakos, lét- [vagy egyenesen koz- mikus?]fontosságú kérdésről, hogy van-e a versnek neme, azaz felismerhető-e, hogy nő vagy férfi írta). További jeles résztvevők voltak még, a fáradhatatlan Mezey Kati és Vasy Géza, valamint Szakonyi Károly (aki még nálam is öregebb, de még mindig nem illik rá az „öreg" jelző, ráadásul huszonéves forma, ragyogó szépségű felesége van). - A Zöld Tető panzióban vagyok elszállásolva, a 10-es szobában (a 7-esben meg Tóth Kr. alszik a fiával). Megyek reggelizni, remélem, senkivel sem találkozom, nem vagyok beszédes kedvemben, rettenetesen fáj a fejem, hideg van, fúj a hamleti „felszél". - Viszajöttem, a portás (csinos fiatal nő) rám mordult, hogy reggeli csak nyolctól van. Most végig ilyen szép, de förmedező nőkkel találkoztam Füreden. Meg szép és hallgatag szobrokkal. A Balaton-part kész irodalmi panteon. Tegnap, mikor beértem Füredre, sokáig elveszettnek éreztem magamat. A Szent Miklós hajót kellett keresnem a kikötőben. A kikötőt megtaláltam, de Szent Miklós sehol. Ténferegtem az űri idegen- ségben, míg végül eszembe jutott Cserép Lászlónak (a Quasimodo-ünnepségek egyik fő szervezőjének) a neve, felhívtam. Tíz perc múlva ott volt értem, kocsival, jöttünk elfoglalni a szállásomat. Fél óra múlva már újra a kikötőben voltam, immár csomagok nélkül, könnyű lábakkal és szívvel. Egyszeriben felfedeztem a Balatont, a bucskázó vadkacsákat, az alvó hattyúkat, a Bukó nevű eladó vitorlást, a rengeteg kerepelő olaszt a parton és a Quasimodo-szobrot, amely a sok egyéb tetszetős szobor között végképp nem tetszett: jelentéktelen figurát, talán még leginkább valami irodaszolgát formáz.

Szeptember 13. Takáts József írja kitűnő könyvében, az Ismerős idegen terepben (Kijárat, 2007): „...az irodalomelméletet váltsa fel egy tágabb értelmű gyakorlat, a kultúraelmélet, a kultúra tanulmányozása, amely nem áll meg a különálló műalkotások vizsgálatánál, hanem a nyelvhasználatokkal, az életstílusokkal, a társadalmi értékelésekkel, a csoportidentitásokkal, a hatalom kérdésével összekapcsolva tárgyalja őket." Takáts elsősorban Terry Engletonra hivatkozva mondja, amit mond, aki már 1982-ben, A fenomenológiától a pszichoanalízisig című könyvében meghirdette az ún. „cultural turn"-t (kulturális fordulatot), mondván, hogy „a nyolcvanas évek végére a hithű dekonstruktivisták egy kihaló fajhoz kezdtek hasonlítani". Értsd: ha mi még 2009-ben is a szövegimmanencia, a zárt olvasat, a szövegszerűség, egyszóval a Tauteur est mórt fantazmagóriájának a bűvöletében élünk, elmond267