Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

minszterelnök nemrég, a révkomáromi Szent István-szobor felállítása alkalmából egyenesen azt mondta, hogy István király az uralkodása alatt könyörtelen magyarosító politikát folytatott, és hogy „ne vágjunk olyan képet, mintha István szlovák király lett volna, nekünk Svütopluk a királyunk, s nem István". (Ezt persze már nem lehet szó nélkül hagyni: Szent István és a magyarosítás - nonszensz!; továbbá: Svätopluk soha király nem volt, főleg szlovák király nem - morva fejedelem volt.) A mai sajtó viszont azzal van tele, hogy a komáromi Duna-hídon Fico karhatalmistái visszafordították a Szent István-szobor avatóünnepségére igyekvő Sólyom Lászlót. S a magyar köztársasági elnök megszégyenülve hazaballagott. Uff! - Aki ezt előre nem látta, az nemcsak tájékozatlan, hanem vak is. - Tegnapelőtt, augusztus 20-án (Szent István ünnepén) a magyar köztársasági elnök kitüntetéseket osztogatott. Az egyik kitüntetett pszichológus mondta: „A pszichológus olyan orvos, aki fél a vértől." A magyar köztársasági elnök rossz pszichológus, és ráadásul a vértől is fél.

Augusztus 23. Szegedy-Maszák könyvében (Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, 2008) olvasom, hogy a szerző mennyire élvezte Kibédi Varga Áron naplóit, annak ellenére, hogy sok mindenben (pl. az Oraveczet elutasító véleményében) nem ért vele egyet. Annak idején én is olvastam Kibédi Varga egyik naplókönyvét (Két év, három ország. Kalligram, 2005), nekem is tetszett, valóban egy Magyarországon járó „jóakaratú külföldi" (Kibédi Varga kifejezése) elegáns nagyvonalúsága, sokattudása és „fölényes választékossága áradt" belőle (ez utóbbi megfogalmazás Szegedy-Maszáktól!), s ez a hang hiánycikk az itthoni magyar irodalomban. De Oravecz-kritikát nem találtam a könyvben. Érdekelne pedig, mert csak most tudatosítom, hogy Oravecz Imrét bíráló elemzést én még tulajdonképpen senkitől sem olvastam. Pedig egy elutasító vélemény sokkalta érdekesebb, mint a feltétel nélkül rajongó írások tömege. Újra előveszem hát a KVÁ-könyvet, s szinte elejétől végig újra elolvasom, de Oraveczre való utalást most sem találok benne. Találok viszont sok olyan érdekes megjegyzést, amelyeken korábban átsiklottam. Pl. a 20. oldalon ezt olvasom: „Régebben, amikor írtam, tudtam, hogy kinek írok: a nálam idősebb mestereimnek, Cs. Szabó Lászlónak, Dresden porofesszornak... Most már mindegyik halott. Hát akkor kinek írok?" Igen, kinek írunk? Régebben úgy hittem (Kibédi Vargával ellentétben), hogy a fiataloknak, az utókornak kell, hogy írásaink szóljanak. Ma úgy érzem, az írók nagy része a kritikusoknak és a mecénásoknak ír. Mondjuk Kiss József A Héfjéig még nagyrészt a nemességnek írtak a toliforgatók, azóta már az állami vagy magántőke kegyeit keresik. Jó esetben azonban el tudjuk hitetni magunkkal, hogy saját magunknak írunk, s az irományunk akkor a legsikerültebb. - 49. o.: „... mi hajtotta Krúdyt? A régi szép idők, a múlt iránt érzett nosztalgia?" - Semmi kétség (válaszolom KVÁ kérdésére): Krúdy életműve a „régi szép idők" nosztalgiájából született. De mi történt közben, hogy mára a nosztalgia szinte szitokszó lett a magyar irodalomban? Ami egyszer megtörtént, miért ne történhetne meg másodszor is? Miért nem születik nagy mű mondjuk a természet és a természetes élet után érzett vágyunkból, nosztalgiánkból? Most, amikor este már (értsd: már régen) az ún. második természetből fekszünk be a második természetünkkel a még talán az első természetet idéző

265