Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Füzi László: A világ változása (III. rész)
Mintha a földrengésről beszélnénk, a rengést érezzük, a következményeit egyetlen pillanat alatt megtapasztaljuk, az eredőkről viszont csak később szerzünk tudomást, mondom. 11. Meggyőződésem, hogy a világ mozgásai nem írhatók le egyetlen képlettel, már régen nem arról van szó, hogy valahol a világban valami kialakul, s azt a világ más pontjain átveszik. A világ már nem úgy működik, mint ahogyan ezernyolcszáznegyvennyolcban a bécsi forradalom híre eljutott Pestre. Addig is, amíg egy jelenség megmutatja magát, több helyről induló mozgássorra van szükség, a felszínre törő jelenség pedig azonnal alkalmazkodik az őt körülvevő körülményekhez, így roppant nehéz meghatároznunk a jelenség kialakulásának helyét. Ezerszeresen így vagyunk a társadalmi mozgásokkal, történésekkel is, mondom. Azt, hogy a nyolcvankilences történéssor honnét veszi eredetét, senki nem tudja és nem is fogja tudni soha megmondani. Nyilvánvalóan kellettek hozzá az előtörténetek, azok az események, amelyek megmutatták, hogy a szocialistának nevezett világrend is sebezhető, kellett a változások iránti vágy, ami akkor vált áthatóvá, amikor rések mutatkoztak a rendszeren. A változásokhoz a már akkor is különböző állapotban lévő államokban szükség volt vezető rétegre, szükség volt a változásokat akaró tömegre, s a kedvező, a változásokat segítő körülményekre, mondom. Azt, hogy hol volt az átalakulás középpontja, nem lehet megmondani. Egyszer itt, egyszer ott. A legszebb talán ez az állandó mozgás, vibrálás volt, mondom. 12. Kilencvenegy februárjában írószövetségi küldöttséggel Romániába utaztam. Érdeklődésem tárgya érthető volt, kíváncsi voltam a forradalom utáni romániai világra. Sokat láttam belőle, az akkor kisvárosi vasútállomásra emlékeztető, este hat után már kiürült bukaresti repülőteret, a Ceau§escu megalomániája által megteremtett hatalmas és ízléstelen Kongresszusi Palotát, mintha az utak ott, az előtte lévő téren futottak volna össze, így számtalanszor megnézhettük magunknak, láttuk az ezerkilencszáznyolcvankilencben meghaltak temetőjét az egyforma fehér sírkövekkel, a diktátor egykori villáját, a nyüzsgő írószövetségi székházat, s az állandó mozgást mindenütt. Bukarestben korábban nem jártam, utolsó, évekkel korábbi erdélyi utamról azonban a mozdulatlanság, a kihaltság tapasztalatát hoztam magammal haza. Kilencvenegy Bukarestje mindenben más volt, mint amilyen korábban lehetett, s más volt, mint amilyen Budapest volt akkor, amikor a román fővárost láttam. Pesten akkorra már kialakultak az új rend formái, Bukarest viszont nyüzsgött, s a beszélgetések is keményebbek, durvábbak és őszintébbek voltak, mint nálunk, itthon, Mircea Dinescu éppen előttünk mondta telefonba, hogy nevezték már 250
