Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

Babitsot vagy József Attilát olvasom, érzékelem a filozófiai légszomjat, a nagy összefüggések derengését, az egész világra kitárt szellemi léptékeit - igazi mélymerülés ez anyanyelvűnkön a szellemtörténetben. Bessenyei Holmi címen kiadott jegyzetanyaga ma is lenyűgöző olvasmány, és egyenesen a huszadik századig mutat előre. Kapásból idézek egy betétet, százával idézhetnék ebből a gyűjteményből: Van é ollyan ember, kinek sem Apja, sem Annya, sem Hazája, sem jószága miből éllyen, sem fizetése, sem Ura, sem szolgája, sem jó baráttya, sem szeretője, sem Háza, sem Attyafia ne legyen ? Ez nemcsak megrázó kérdéssor, nemcsak minden eszmélet kérdéskötege, nemcsak írói találat és óriási energiával megfogalmazott rejtett vallomás - hanem a magyar gondolkodástörténet tengelyének metaforikus kitapintása. Tudott vagy nem tudott erről Ady Endre vagy József Attila, mindegy: de ebben az egyetlen mondatban már az ő eszméik anyaga izzik. Kétségtelen, költőink között voltak óriások, akik nem elvont szókincsükkel tündökölnek, ugyanakkor a magyar elmealkat és észjárás alaptörvényei szerint működnek. Az is kétségtelen és furcsa paradoxon, hogy a huszadik században sem tudtuk elérni azokat a nyugati-keleti költői magaslatokat, amelyek a világlíra törzsanyagát alkotják. Eretnek dolgot állítanék most: azt hiszem, hogy mi a nyugat-európai költői vonulatok csúcsteljesítményeit a mai napig nem tudtuk - igazán, bensőleg, az azonosulás és a mintakövetés szándékával - befogadni. Nem értjük Hölderlint (őt még a németek sem értik, Goethe kinevette, Marcel Reich-Ranicki pedig épp a Hölderlin-díj átvételekor tartott dörgedelmes ellenbeszédet Hölderlin költészetéről), nem fogjuk fel például Shelley mennyei üdvrivalgását, természeti erőkkel versengőén elemi erejű poézisét, de ugyanúgy nem tudunk valósággal közeledni Eliot, Rilke vagy mások legfontosabb gondolati rétegeihez. Jeder Engel ist schrecklich, ki érti ezt közöttünk? Ki érti ezt költőink között úgy, hogy e szemlélet nyomdokain haladva hangolná fel saját költészetét? De ki érti Goethét, Shakespeare-t, Leopardit vagy Baudelaire-t, igazán, már úgy, hogy formanyelvüket, szemléletüket átoltotta volna saját költészetébe a világköltészet szintjén? Az elmúlt évtizedekben nálunk hatalmas terjedelmű, bár kétes színvonalú fordításirodalom keletkezett - de kérdem, a fordító költők közül ki iktatta át a külföldieket saját katalógusába? Somlyó György rengeteget tudott, egy költő rezzenéseivel reagált a világlíra ösztönzéseire, de főleg a reflexió, és kevésbé a költészeti gyakorlat formáiban. És legnagyobb elménk az elemzésben, egyik legnagyobb a költészetben, ez a véletlenül Magyarországra zárt hérosz, Nemes Nagy Ágnes? O sem, még ő sem tudta átlépni a nagy választóvonalakat. Amikor a hatalmas transzcendens tartalmakhoz ér (Apollinaire, Rilke, Saint-John Perse, Pasolini, de említhetném Babitsot is, az ő legmélyebb áramát), hirtelen ő is sekélyessé válik, valahogy „szellemileg szemérmessé", mintha megilletődne azon, hogy át kellene lépnie valamilyen hagyományos határt. Legnagyobb lángelméink „szeméremgörcse" nyilván alkati, ősi-természeti dolog. Ugyanakkor (hiszen elemeztem eleget, nyilvánosan is, verset) az a tapasztalatom, hogy honfitársaim is hallatlan éberséggel és fogékonysággal vennék át a nagy metafizikus tartalmakat... ha nagymérvűén és megfelelő formában tolmácsolnánk azokat, nem valamilyen szűkös nemzeti

242