Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

ethosz őrzésének ürügyén. A nacionalizmus soha nem pótolhatja a civilizációt, és ez itt most azt jelenti: bátran kívülről kellene szemlélnünk önmagunk költői termékeit, csakis és egyedül világirodalmi mércét alkalmazva. Költészetünk külföldi visszhangtalanságát tévedés nyelvi elszigeteltséggel magyarázni. Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy a magyar líra nem tud olyan megrázó ideaanyagot felmutatni, amely a külföldiek elkényeztetett, igényes és metafizikus hagyományokon edzett tudatát mozdítaná, netán fel is kavarná. A külföldi poézis nagysága magyar nyelven még a legpóriasabb nyersfordításban is érvényesül. Miért? Azért, mert gondolati anyaga - a „formától" teljesen megfosztva is - eszméletmoccantó gesztusokkal halad. Jorge Luis Borges meséli, hogy amikor - könyvtáros lévén - reggelente a város egyik végéből a másikba átvillamo- sozott, sokszor Dante Isteni színjátékát olvasta angol nyersfordításban (a nyers is a próza egyik álarca). Angolszász területen ennek a műnek már a tizenkilencedik században jobbnál jobb fordításai voltak, és maga a történet, Borges váltig állítja, egy detektívregény izgalmát árasztotta. Nem vagyok biztos abban, hogy ugyanez történne bármelyik magyar rokonával, mondjuk, a Toldival. Ja, ja, ez egy szépséges mese, mondta nekem egyik kiskamasz ismerősöm és édesanyja Németországban... Mit tegyünk? Nem tudom. Legalább tanuljunk mélyen idegen nyelveket. Meg kellene születni. Mert amíg egyetlen idegen nyelven sem értünk, hazánkban sem születtünk meg.- „Minden porcikám Lázár", szól Klauzúra című versed zárlata, a 2003-as Üvegfilm kötetedből. Illik még ez a leírás lírai hősödre? És lírikusi énedre? Vagy - ahogy verseidből avatatlanul kiböngészem - egy Orpheuszból s Ikaroszból kikevert identitásban találtál otthonra? Otthonra találtál-e, Csaba?- Az ember más-más időszakokban más-más szimbolikus felvitelben beszél, olykor igen-igen eltérő életrajzi és szellemi tényállások szorításában. Szembeötlő, hogy én az örökölt katolikus képzetrend kapaszkodóitól indultam, főleg az újszövetségi mitológia hasonlatanyagával, egy amolyan költői biblioterápia gesztusaival. És nem állítanám, hogy az a legendakor nem tartalmazna máig érvényesen olyan eszmei szerkezetet, komoly egzisztenciális varázst, amely ne hatna rám - esetleg átalakulva, a görög mitológia sugalmaival át-átszőve. Ahogy az ősi tartalmakat mérlegeltem (és persze kritikai olvasmányaim hatására is), beláttam, hogy a nagy heroikus minták, emberi-isteni magatartások, tanácstalanságok, elkeseredések, felszámyalások mind-mind rokonok, csupán amúgy egymásra rétegződtek, leváltódva megőrződtek a történelemben. Amikor Rómában jártunk, barátaink elvittek egy templomba, amely több szinten megőrizte a különböző vallások isteneinek emelt oltárok és kegytárgyak romjait: legalul állt egy elromosodott, ma már használatlan homokszín Mithrász-oltár, legfelül pedig a Jézus-vallás patyolattiszta misekendővel leterített, ma is működő úrasztala. Megrendített ez a becsületesség. Én egyre inkább csak ezt az egyetemes tükröződést tartom a szakrális szférához méltónak. Bámulattal fedeztem fel aztán külföldön Hugo Rahner könyvét, amely az antik mítoszokat a keresztény szemlélet fényébe vonta, és ezzel is (mintegy viszonylagosítva) a magasba emelte. Hölderlinnél testvérnek

243