Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

ken át kisodort tényező tetszhalála engedélyt adna igazságok feltételezéséhez. A tény tény marad: a mai napig nem érzékelem, hogy valaki komolyan kézbe vette volna versesköteteimet. Pardon, módosítok. Akadtak, hogyne, partizánok, maguk is a pálya szélére szorítottak, társaim a posztumusz reményfutamban, akik komoly hangon megszólaltak mellettem (kapásból sorolok pár nevet: Tábor Adám, Füleki Gábor, Márton László vagy Jeleníts István tanárom, a kiváló piarista szerzetes) - de „kánonképző" igyekezettel aligha keresett melegebb helyet nekem kánon-valaki. Ebben a viszonylagos kisodródásban nyilván szerepet játszik néhány objektív tényező is: költészetem elvont hangja, témáim szokatlansága, vagy hiányos barátkozási együtthatóm és más személyes körülmények. De mindez nem menti azt, hogy széles körű semmibevétel ma is teljes körű, indokolatlan és emberi, nem esztétikai indulatokkal magyarázható. Barbár vagyok itt, mert senki nem ért meg.

Kánoni helyem, amíg élek, nincsen. De a kánonok himpellérei sorban távoznak névsoroktól unalmas tetthelyeikről, úgyhogy távlatban mindenkinek van esélye feléledni, más-más időben. Az elmúlt évtizedekben kettős visszhullámokban úsztam: magánutakon - levélben, telefonon, élőszóban, ismerőseim hátam mögötti beszélgetéseiben - rengeteg méltánylás ért, az irodalom kinevezett rezervátumőrei azonban a partvonalak vidékét, azoknak külső mezsgyéit jelölték ki nekem élvezeti helyül. Ez fájt. Ez a fájdalom marad. Emily Dickinson mondja: They say „Time assuages" - / Time never did assuage - I An actual suffering strengthens / As Sinews do, with Age - II Time is a Test of Trouble - / But not a Remedy - I If such it prove, it prove too / There was no Malady (Mondják, „Az idő csillapít" - / Az idő soha nem csillapított - I Az igazi szenvedés erősödik / A korral, mint az inak - // Az idő csak vizsgája a bajnak / De nem gyógyír - / Ha ez volna, bizonyítaná azt is / Hogy a beteg soha nem volt beteg). Azok az ismerőseim, akik a hetvenes években felfedeztek, később elfedeztek; akik fáztak tőlem, később sem melegedtek fel; akik már a korban láttak meg, nem ismerhették meg bennem a költőt; akik valami hivatást észleltek munkáimban, más néven szerették volna kimérni értékeimet, mint ahogy én; akik írtak rólam, rendszerint az oldalnézetet választották; egyszóval: helyes szavakkal, helyes arányokban, helyes műfaji osztatban, valódi összefüggésrendszerben alig akadt, aki mérlegelte volna munkáimat. Az irodalomban ugyanis, azt hiszem, nemcsak egyszer kell „felfedezni" valakit, hanem százszor, míg az illető helyére kerül. Hagyni kell, hogy valaki huzamos ideig betölthessen egy teret, hogy megjelenjen a világ figyelmi horizontján. Koromnak nyolc-tíz írója köré egész iparágak épültek (plakát-, felolvasó, kiadó, utaztató, kirakatrendező stb. iparágak), maroknyi tulajdonos forgatta meg tőkéjét műveik ürügyén - és ebből (félreértések sorából) állt össze aztán egy-egy író „hírneve". Ez a kakukktojás-íróság, persze, nem tagadom, előbb-utóbb furcsa kitartást, az irigységen túli állhatatosságot, termékeny eltökéltséget gerjesztett, és a holtpontokon túl többnyire komoly megújulást hozott. Én nemcsak az országból vándoroltam ki, hanem félbe-szerbe az irodalomból is; de ha visszavándoroltam is, könyveimet nem tudtam megismertetni, még abban a szigorúan válogatott értelemben sem,

239