Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

ahogy egykor Lessing javasolta volna: Das Beste aus schlechten Büchern...(A rossz könyvek legjobb részleteiből, szemelvényesen). Most, hogy álmodni kezdek függőlegesen, vízszintesen, és közeledem a végösszegekhez, megesik, hogy fiatalok érdeklődése szinte szemérmesen nyílik meg irántam. Furcsa, hogy amikor az ember már-már csupán arra az egyetlen gondra összpontosít, hogy létezzen, megerősödnek olyan tükröződések, amelyekről fogalma sem volt. Persze mindenki az ismeretlen újabb szereplők kezében van, és az újabb hullámok nyilván csak az előzők nyomában lendülhetnek előre... De noha öreg az idő, minden egyes emberben újra kezdődik, és a legkisebb jelentőségű életmű fajsúlya is azt sejteti: élet és halál együttesen is rövidnek tűnik, hogy megszeresse a világ. Ami van, a nincs felé sodródik, ami pedig nincs, annak csak a van lehet másvilága. Én pedig tudom, hogy noha költészetem részleteiben talányosnak tűnhet, egészében napnál világosabb, hiszen ebből a világból való.- Minden repül című köteted harminc esztendő versterméséből válogat, s hatvanadik születésnapodra került a boltokba. Jól látom, hogy költői és civil korszakhatár csúszott itt egybe? Vagy túlzás volna vízválasztó együttállásról beszélnünk?- Minden ünneplésnek több arca van. Ha az ember megérkezik egy magasabb évfordulóhoz, hátra is nézhet, és előre is. Én azokat becsültem a szellem- történetben, akik bölcsen tévelyegtek; mert bölcsen tévelyegni hallatlan erény. A költészetben ez a fesztelen útkeresés történhet a tárgyak dúsításában, a formák szaporításában, az érzelmi sávok elmélyítésében; nálam, azt hiszem, nem az összesség hivalkodásával, hanem az eredmények lajstromozásával ment végbe. Nem summázni kívántam darabjaimat, hanem fő- és mellékösvényeimet megmutatni, mintegy utólag is mérlegre vetve, melyik vezetett tovább, melyik terelt csupán, és melyik sodort lejtők felé. Koncentrálni szerettem volna, amit hátrahagyok, nem magasba emelni saját halhatatlan istenemet. A Minden repiilböl képről képre látni azt a hosszú eltökéltséget, amely a költői anyagok elmélyítését elősegítette. Az extenzív formavilág, megtapasztaltam, bizonyos felületességre csábítja a művészt. Egyre csillogóbb a felület, de csökken a vers anyagszerűsége; a mennyiség önhittséget gerjeszt, és keresztezi a vertikális szemlélet kialakulását. Ahogy közelebb férkőztem egyes formákhoz, ráébredtem, hogy az egyes is százféle, más csütörtökön, mint kedden, más hétköznap, mint ünnepen, más a szivárványos melankólia idején, mint a fekete látomások présében. Igazuk van azoknak (kevesen látják ezt a paradoxont), akik azt mondják, hogy a formát ugyanúgy meg kell emészteni, mint az anyagot; sőt többször jobban. Ki tudná megmondani, mi a szonett „értelme"? Az ember habozva kezdi, türelmesen, mint a halevést, aztán - már a sokadik kaptatón - észreveszi, hogy e kis tizennégy soros hangszekrény használata ugyanolyan talányos, mint bármelyik görög mérték. Türelme most már a hegymászók türelmére hasonlít inkább, akik magasra néznek, ott sejtik a boldogságot, de nem biztos, hogy valaha fel is érnek a felhők alá. Mindenki, aki egy ideig őszintén vallatja a formát, tenger végtelenbe érkezik, és állandóan változtatni kell gyakorlatát és megfontolásait. Miért épp a jambikus ütem uralkodik nálunk századok óta, s nem a trochaikus? Csokonai, ő igen, ő

240