Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

ahol az őr bizony töltött fegyverrel posztolt. Ha a híreket nem is figyeltük, ez gyakran emlékeztetett bennünket a „helyzetre". De akadt ennél kézzelfoghatóbb is. Egy nap a bátyai és foktői bejárók, akik autóbuszokkal jártak be, nem jelentek meg reggel az osztályban. Dél felé tántorogtak be, kipirult arccal - jó verés után a rendőrségtől jöttek. Ugyanis az érseki székesegyháznál, a Szentháromság téren ahogy leszálltak, el kellett menni a már említett tömbház szélső fertálya előtt, ahol akkor éppen szovjet tisztek laktak a családjukkal. Az épület előtt volt egy kis fém sárkányszobrocska, amit társaink kabalából, hogy ne feleljenek aznap, mindig megrugdostak. Ez egy „éber" valakinek feltűnt, s a rendőrség figyelni kezdte őket. Ezen a napon begyűjtötték valamennyiüket, bekísérték, és összevisz- sza verték őket a rendőrőrsön. Sőt, egy osztálytársunkat ki is rúgták az iskolából. Ekkor értettük meg igazán tanáraink óvó elővigyázatosságát.

De el lehet-e képzelni, hogy nem voltunk ekkor már - legalábbis többen - fülig szerelmesek? Én már az elején úgy beleszerettem egy évfolyamtársnőmbe, hogy nem feledhettem Édes Juliskát - hogy utaljak Mikes Kelemenre. Ugyanis már az első, ismerkedő gólyabálon összeakadtam - nem csak én - a város szépe Baksa Jutkával, aki egy tanítócsalád csemetéje volt, és Úszódról járt be az iskolába. Mondhatni, ahogy megláttam, beleszerettem. Persze táncoltunk is (többször), s bár én szólni is alig tudtam, mint ilyenkor mindig, éreztem, hogy ő is figyelmesen néz rám. És akkortól kezdve öt-hat évig, ha lányra gondoltam, az ő arca (és egész lénye) úszott elém képzeletemben. Hiába tehettem volna, más lánnyal nem tudtam komolyan foglalkozni, mindent betöltött bennem. Természetesen verseket kezdtem hozzá írni, amiket - mint Édes Juliskának egykor - idősebb, jó haver nőpajtásaimmal küldözgettem el neki, a Fő utcai sétákon meg mindig őrá vártam, s gyönyörűség volt, ha az Érsek-kertben bandukoltunk és leültünk egy padra. Mivel azonban sokan rajzották körül, s ő elég kacér is volt, egy ilyen alkalommal - istenem, milyen szánalmasan éretlen is voltam! - szinte megkértem a kezét, olyan kikötéssel, hogy senki más fiúval nem enyeleghet többet. Gondolhatni, mennyire meglepődött, sőt megriadt, s attól kezdve nem volt hajlandó találkozni velem. Én szenvedtem pokolian, s tovább irkáltam hozzá zöngeményeimet, miket - bár előtte szívesen vette - elutasítása jeléül az osztályban a padra fölállva „szavalt" el gunyorosan az osztálynak. (Osztálytársaitól ez hamarosan tudomásomra jutott, és poklokig alázott, s ők - ráadásul még - szánakoztak is rajtam.) Irigyeltem legjobb barátomat, akivel padtársak is voltunk: Énisz Pétert, a hartai „sváb" fiút, akit még az általános iskolából követett egy év késéssel „szerelme", állandóan együtt jártak szabad idejükben, mintha testvérek lettek volna, s évek múlva végkifejletként össze is házasodtak. S a dologban a legpikánsabb, hogy Irénkéék felvidéki kitelepítettként kerültek Hartára, sváb közegbe. Mit tehettem? El kellett fogadnom, hogy nekem legérzékenyebb éveimben a szerelemből ez adatott.

Még egy nagy kudarcot éltem meg Kalocsán gimnazista koromban, ahol is társaim - ahogy később ez is kiderült - azt hitték rólam, hogy tele vagyok önbizalommal, magabiztossággal, talpraesettséggel. Én tudtam csak, belül milyen gyámoltalan, képlékeny is vagyok, mennyire nincs önbizalmam. Érintettem már, hogy a kollégiumban és a gimnáziumban is az első szavalóversenyeket én nyertem. (Később az osztályunkból két barátom is megelőzött.) Mikor a járási kultu42