Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
rális seregszemlét rendezték a Művelődési Házban - akkortájt ilyenek is voltak a zsúfolásig telt teremben mindenki várta, mikor kerülök én sorra. József Attila Levegőt! című versét mondtam volna, akkor nagyon aktuális, áthallásos vers volt. Tudtam, hogy bizonytalan vagyok a szövegtudásban, de sodortak magukkal az események, s tán a csodában bíztam. Mikor végre sorra kerültem, a függöny elé lépve nagy taps fogadott. Mikor elkezdtem, s bemondtam a címet, kicsit kivárva nekifogtam: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?" Aztán csönd, fejemben mintha fogaskerekek csikorogtak volna - nem jutott eszembe, hogy van tovább. Mikor már hosszúra nyúlt a csend, újra nekivágtam: „Ki tiltja meg..." - Ugyanúgy jártam. A függöny mögül jött a súgás, egyre hangosabban, de én biztos tudatában voltam már annak, hogy ez tovább nem megy. Azért harmadszor is nekivágtam, mind hangosabban, sőt, már követelőleg: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?" - A közönség egyre jobban zúgott, és én maradék tudatommal beszédültem a függöny mögé. így esett, hogy sokáig nem mertem dobogóra állni, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy az elmondott sor a forradalom és szabadságharc leverése után pár évvel mégiscsak értelmes, sőt provokatívan sokatmondó lehetett. Későbbi történet, de talán most kell elmondanom, hogy egyetemista korom kezdetén, talán 1963-ban ugyanígy jártam. Az ELTE az Egyetemi Színpadon nagy szavalóversenyt hirdetett, s úgy gondoltam, hátha túlvagyok már a kalocsai traumán. Shelleytől az Oda a Nyugati szélhez című híres és hosszú versével készültem. Mikor az első pár sort elmondtam, ismét kalapálni kezdett a fejemben az a szörnyű kalapács - nem tudtam folytatni. Nem próbálkoztam tovább, tudtam, hogy most már biztosan nem fog menni. Mikor visszaléptem a függöny mögé, élénken kezdtek visszatuszkolni a szervezők, hiszen az akkori, szinte légmentesen „leplombált" keleti blokkban politikailag komoly bajuszrángatás lett volna a „Nyugati szél" dicsérete, sőt várá- sa. Én azonban tudtam már végérvényesen, hogy ahogy múlnak az évek, egyre nehezebben vagyok képes memoritert megtanulni. (A versenyt akkor különben Fodor Tamás nyerte, az ő dobogóra termett pályafutása meg talán éppen akkor kezdődött, legalábbis komoly lökést jelenthetett a színészi pálya felé.) Kalocsán a legkedvesebb helyem az Érsek-kert volt, ahová a Jutka-affér után általában egyedül vagy barátaimmal jártam a fák közt összevissza indázó, kaviccsal, murvával felszórt ösvényeken. A kert vége a város zavaros vizű „folyója", a Vajas partjára futott ki, egy oldalát meg a megmaradt érseki kert határolta. Erre kevesen jártak, s fölfedeztem, hogy a kerítéshez közel két jókora cseresznyefa áll. Bizony, mikor ideje volt, én átmásztam a kerítésen, föl a fára, s alaposan „megkókányoltam" a cseresznyét. (Ezt sem gyóntam meg!) A másik nevezetesebb dolog idekötődően még az, hogy mivel Selmeczi Károly bácsi, öreg kémiatanárunk nem ismert bennünket személyesen, alkalmanként, szép időben néhányan meglógtunk az iskolából, a kémiaórákról. Én ilyenkor - s máskor is - egy kis domb oldalát borító szép gyepre heveredtem, s míg társaim ultiztak, én, mint annak idején Petőfi, néztem a kószáló felhőket. Vagyis ábrándoztam. Ez akkoriban gyakori szokásommá vált, teli voltam romantikával, s mikor például „üres" óránk volt, s a többiek hangoskodva örültek a szabadidőnek, én karjaimra 43
