Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Rajzok egy élet tájairól (Horváth Máriával Váczi Mária beszélget)
Talán nem az én Ajtóm volt? Talán nem jó Ajtón kopogtattam? Annak azért örülök, hogy az Ajtó 8 filmemmel sok fesztiválra eljutottam. A filmben az ajtó mögött egy öregember ül a hintaszékében, macskájával az ölében, és olvas. Az állat, kifelé rohanva, figyelmeztetné az öreget a közelgő veszélyre, aki nem érti, mi a baj, és ajtót nyit. Majd azt látjuk, hogy minden szétrobban, az űrben lebeg. Odakinn már semmi sincs, se ház, se szoba, se ajtó... Őrzöm olyan Ajtók emlékét, melyek nagy találkozásokhoz vezettek. Egyik ilyen a zágrábi Zdenko Gasparovich filmje, a Satiemania. Ettől kaptam bátorítást első filmemhez. Szóval, Az éjszaka csodái (1982) nem készült volna el, ha nem látom a Satiemaniát. Másik nagy találkozásom az orosz Yurij Norsteinnel volt. Ő a filmjeiben a lélek apró rezdüléseit is meg tudta mutatni, ami addig szokatlan volt az animációban. Csodáltam. Első alkalommal a moszkvai stúdiójában találkoztunk, egy nem működő templomban, ahol láthattam munka közben. A második is különös volt. Itt járt Kecskeméten, meglátogatta a stúdiónkat. Míg a többiek a filmeket nézték, mi ketten maradtunk, s akkor elmondtam neki, hogy ma van a születésnapom, és ő a legszebb ajándékom. Aztán csend lett, elővett a táskájából egy képet a Sündisznó a ködben című filmjéből, s írt rá néhány sort, átadta, és azt mondta, neki is ma van a születésnapja. Meghatódtam, még most is jó érzés rágondolni.- Van-e olyan filmterved, amit meg szerettél volna valósítani, de valamiért nem sikerült?- Több is, de amit igazán sajnálok, az „A fészkéből kizuhant város", mely Lezsák Sándor azonos című verse nyomán készült volna. A vers erős képekkel rajzoló, szuggesztív vízió egy korról, annak magányos Öregasszonyairól és magányos Öregembereiről, csendes lázadásukról, látjuk, ahogyan áradatuk „tömeggé növekedik, jönnek fekete ünneplőben, jönnek a távoli tanyákról, a faragott kerítések mögül, jönnek a nyolcadik emeletekről..." Nem kaptam hozzá támogatást, valakik nem akarták, hogy ebből film legyen. Meglehet az is, nem voltam elég érett vagy öreg hozzá.-Melyik filmedről beszélnél szívesen? Kell-e egyáltalán beszélni a filmről, vagy Kányádi Sándor kisdiákja után szabadon a film az, amit nézni kell?- A Zöldfa utca 66.-ról sokat tudok mesélni, talán ez az egyik legkedvesebb filmem. Voltak külső és belső motivációk, és ezek szerencsésen összecsengtek. A rendszerváltás első éveit éltük - 1992 tavaszán fejeződött be a film reményteli bizakodással, jókedvvel s nagyfokú szabadságérzettel. Akkoriban voltam Stuttgartban a diákfilmfesztivál előzsűrijének tagjaként. Rengeteg filmet láttam. Lenyűgözött az a határtalan, szinte pimasz szabadság, ami a filmekből áradt. Ez az élmény adott erőt ahhoz, hogy legalább a magam szabta korlátokat elvessem. Felszabadultan és játékosan fogtam a filmem előkészítéséhez, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Életemet formáló esemény volt első unokám születése, ő lett a filmbéli boldog kis napgyerek. A filmet barátnőm házának udvarán forgattuk, ahol gyakran töltöttünk együtt szép időket gyerekeinkkel, házfalra rajzolva, mesélve. A stúdió is nagyon jó állapotban volt akkoriban, szerettük, segítettük egymást, minden adott volt hát ahhoz, hogy egy jó film szülessen. Egy-két szakmai érdekességet szívesen elmesélek. Vannak a filmben olyan technikai megoldások, melyekre ma is büszke vagyok. Amit én megálmodtam, azt a különleges képességekkel és kreativitással megáldott Pólyák Sándor operatőr barátom segített megvalósítani. Felvettük például a kislány mozgó sziluettjét, azt előhívattuk - még nem volt komputer -, a 35 mm-es filmet kockánként megállítva a falra vetítettük, én rajzoltam vagy festettem minden képkockához, s azt újra lefényképeztük, 73
