Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Fried István: A „rejtélyes költő” – ahogy Németh László látta

ellentétben azzal, amit Katona életéről tudunk." E gondolatsort ideiglenesen lezárva, még egy idézetet illesztek ide az előadás befejező passzusából: „A füstölgő banki szenvedély: a jobb magyar mindennapi hangulata. Bánk bán-f végigolvasni annyi, mint kipanaszkodni magunk." Ekképpen a színmű tartós időszerűsége, honi szempontú egyetemessége az, amire kifut az előadás. Részint arra, hogy a magános olvasás közelebb vihet a műhöz, mint a nem emlegetett színházi előadás4 (ám ezzel nem reagál Hevesi Sándor korábbi átírási, inkább átiga- zítási tervére, amely emlékezetes, az irodalmon-színházon túlcsapó indulatokat gerjesztett), részint azonban arra, hogy Katonában és fő művében a „jobb magyar" önigazolásra lelhet, önmagát lelheti meg, önazonosságára ráismeréshez (stílszerűbben), rádöbbenéshez segítheti. Kitérőképpen említem meg, hogy az akkor a már ellenkező oldalon tudott Babits Mihály még 1908-ban, mintegy előlegezve Németh László tézisét, egy diákoknak szóló magyarázatában úgy nyilatkozott, hogy „A nemzet legmélyebb lelke szól a nemzethez", s a bánki sértődésben a nemzet sérelmére figyelmeztet.5 Majd 1913-as tanulmányában ezt állapítja meg: „Egy kissé hamleti tragikum ez. Bánk lelki küzdelme a tragédia elején tulajdonképpen az apatikus konzervativizmus és a sértődések által felkeltett harag, furdalás és tettvágy közötti küzdelem. Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem cselekedet, hanem mulasztás: mint Kemény hőseié majdnem mindig."6 E helyen egy feltételezett Katona-Kemény-sor mutat Németh László irodalomtörténeti elgondolásának irányába. A két szerző közötti különbség között említhetjük, hogy Babits európai irodalomtörténetében „tökéletes shakespeare-i mű"-ről szól7, nyitva hagyva, hogy a Bánk bán csak a shakespeare-i modort tekintve „tökéletes"-e, vagy önmagában az. Ellenben Németh László nehezen értelmezhető ellentétpárt fogalmaz meg: „Bánk korántsem olyan tökéletes mű, mint a »szerecsenmosó« logika elénk állította - de elemibb annál. Vörösmarty első ítélete, hogy sok tekintetben hiányos, de erővel teljes alkotás; ma is igazabb, mint a későbbi, sok elmén csiszolt vélemények." A szakiroda- lom efféle sommás elutasítása már csak azért sem elég meggyőző, mivel Németh László hivatkozásaiból nem tetszik ki, hogy mennyit ismer (Arany János tanulmányát nem említi8, csupán Gyulai Pálét9, Császár Elemér fontos közlését bizonyára kevésbé tanulmányozta10 stb.), a továbbiakban azonban az „igazi"-nak tekintett írói életmű általa feltételezett értelmezhetőségét hozza föl, miszerint: „A Bánk bán szervesen nőtt ki egy alapindulatból: külső alakját nem logikai szerkesztés, hanem egy belső növéstörvény hozta létre." Itt és másutt messze nem meglepő, hogy Németh László mindenekelőtt esszét ír, melynek során nem a diszkurzivitásra vetődik a hangsúly, hanem a metaforára, amelynek fölfejtése korántsem bizonyul mindig könnyű feladatnak, s amely nem pusztán arról tanúskodik, szerzője választott „hőse" mellé lép, hogy érzékeltesse, mennyire beleélte magát az ő világába; ennek következtében, jóllehet maga vitapozíciót foglal el, szinte ellehetetleníti a bírálatot,

4 Németh a munkás színjátszás történetében igen jelentős Bánk bán-előadásról számol be: Bánk bán a Magdolna utcában, in: Uő: Kiadatlan tanulmányok. Bp, 1968,1, 611-613.

5 Babits Mihály: Bánk bán. Bevezető magyarázat a fenti darab előadásához (1908), in: Uő: Esszék, tanulmányok, összegyűjt., szöveggond,, utószó, jegyz. Belia György, Bp., 1978,1, 31-33.

6 Uő: Magyar irodalom (1913), uo. 399.

7 Uő: Az európai irodalom története, szöveggond., jegyz. Belia György. Bp., 1979, 310. Itt hívom föl a figyelmet, Babits változatlanul állította, hogy Katona színműve része egy „elit" elgondolású európai irodalomtörténetnek.

8 Arany János: Bánk bán-tanulmányok, in: Uő: Prózai művek I, s. a. r. Keresztury Mária, Bp., 1962, 275-329.

9 Gyulai Pál: Katona József és Bánk bánja. Bp., 1913.

10 Császár Elemér (kiad. és bev.): Bánk bán. Első kidolgozás 1815-ből. Irodalomtörténeti Közlemények 1913, 193-314.

51