Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Kabdebó Lóránt: A városi társaság
Hazafelé mi, gyermekek egy március 15-i otthoni műsort kezdtünk tervezni. Az elkövetkező napokban ezzel foglaltuk el magunkat. Ki fogadja be a műsorunkat, kik lesznek a felnőttek közül a nézők? Még belépti díjat is szedtünk. Utóbb betettük egy betétkönyvbe. A forint bevezetésekor filléreket kaptunk volna érte, inkább eltettem, pár éve odaadtam a Gyöngyösi Helytörténeti Múzeumnak apám irataival együtt. Ilyen is volt Gyöngyösön. Ki fogadta be műsorunkat? Radó Andris évfolyamtársad volt az egyetemen, mostani könyved szereplője ő is. Nemrég érkeztek meg, vissza. Ki tudja, hol, merre bujkáltak. Egyszer csak megjelent Erlich Carmen néni két szép hollófekete hajú kisfiával. Csodálatos pedagógus, aki azzal nevelte felnőttségre ezt a két gyermeket, hogy piciny koruk ellenére mindent megbeszélt velük. Együtt osztották be a pénzüket, mindenről értesültek a gyermekek. Erlichék. Gyöngyös értelmiségének krémjei voltak. Ügyvéd család. Az egyik legrangosabb polgárházban laktak. Reformátusok. A családfő presbiter. Hívő keresztények. Carmen néni fiútestvére ma is megemlegetett matematikus, egyben református teológus. Akit azért öltek meg, mert az angol rádiót hallgatta. Hazatérésük után ők fogadták be a magyar nemzeti ünnepet méltató műsorunkat. Egy értékes, megmaradt nagy asztal lett a színpad, az ablakuk elé toltuk bent a szobában. A szoba többi részét székekkel raktuk tele. Énekeltünk Himnuszt, Szózatot. Szavaltunk. Én valami előadást tartottam. Együtt ünnepeltünk, akik összetartozónak érezhettük magunkat. * * * Fiatal tanár koromban Carmen néniék vendégeként nyaraltam Mátrafüreden. Szomszédjuk Gyöngyös valahai rendőrkapitányának közvetlen rokonai voltak. Mi, gyerekek náluk reggeliztünk. A legjobb kapcsolatban éltek. Én meg emlékeztem dr. Györkényi Lászlóra, akinek a német juhász kutyáján gyermekként lovagoltam. Meg tudta oldani, hogy Gyöngyösről áthelyezzék, amikor a deportálásokra sor került, olyan helyre, ahol már az befejeződött. És nyugdíjaztatta magát. Nem is bántották utóbb, nem volt miért felelősségre vonni. Már nem Gyöngyösön szolgált, amikor visszajött hozzánk, látványosan vacsoravendégnek. És mivel Juliskát el kellett bocsátanunk, fülembe cseng a szava: Hívják visz- sza, én kérem, hivatkozzanak rám. * * * És ha már erről a kutyagolásról beszéltem, hadd idézzem fel apám másik barátját, egy idős alezredest, akinek a vészkorszakban Péter Gábor volt a csicská- sa. Tudta, hogy zsidó, tudta, hogy kommunista, mégis maga mellett tartotta. Már Egerben laktunk, amikor elbeszélte jól végződött ijedelmét. Lakásuk előtt megállt egy nagy fekete autó - tudjuk, mit jelentett ez, a kommunista világban -, és kiszállt belőle maga a rettegett főnök. Becsületesen megköszönte, hogy segítette megmaradásukat. * * * 41
