Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Németh Ákos: Világos pillanat

szükségszerűségként" kezelte, hogy bujkálása során támogatást fogadott el a Nouvelle Revue Frangaise német megszállókkal együttműködő szerkesztőjétől, Pierre Drieu La Rochelle-től.95 „Csak úgy hemzsegtek az újdonsült ellenállók, de volt néhány ember, aki vállalta a felszabadulás után, hogy az ország érdekében - döntsön a történelem! - Vichyhez állt volt. így alakult ki a társadalmi bélpoklosok rendje, csak a csengő hiányzott a nyakukból" - jellemzi az 1945 utáni Párizs közhangulatát Cs. Szabó, kiemelve, hogy Illyés kollaboránsként számon tartott barátait is felkereste.96 Az útitárs emlékezéséből emellett azt is megtudhatjuk, hogy a magyar vendégek Mauriackal már Kelet és Nyugat növekvő feszültségéről is eszmét cseréltek. Cs. Szabó elárulja a francia katolikus író XII. Pius pápát illető megjegyzését is, melyet az útirajzát író Illyés némi habozás után inkább elhallgat olvasói elől. A Franciaországi változatok szerzője valószínűleg a kommunista hatalomátvételt közvetlenül megelőző idők egyházellenes légkörében érezhette „orvhalászatnak" a Cs. Szabó által inkább szellemesnek ítélt félmondat közlését: „»Enfin... il n'est pás béte«, válaszolta Illyésnek. Ami, hozzátoldva fejfólvetést a hosszú orr hangsúlyával s a suttogva is kifejező hanglejtést, úgy fordítható magyarra, hogy »hát 'iszen nem éppen ostoba«."97

Illyés művének egyik legfontosabb és egyben legterjedelmesebb fejezete a békekötés ceremóniáján a „Szemtanú" szerepében jelen levő elbeszélőé, aki az eseményeket szinte percről percre rögzítve tárgyszerű leírást ad a helyszínül szolgáló külügyi palota szalonjáról, a jelenlevőkről és az események egymásutánjáról, a magyar küldöttség indulásától az okmányt feszült, de rezzenéstelen arccal aláíró külügyminiszter utolsó kézmozdulatáig. A Quai d'Orsay-n 1947. február 10-én történtek elbeszéléséhez fogva azt sem mulasztja el megemlíteni, hogy útitársa biztatására szállt be végül a magyar delegáció autójába: „»Képzeld, mondta Cs., hogy Kazinczy vagy Berzsenyi tollából volna beszámolónk Napóleon pozsonyi békéjének aláírásáról.« »Mondjuk, Kis János tollából« - gondoltam hozzá szerényen.” „Nem bántam meg a rábeszélést" - reflektál Cs. Szabó, hiszen ennek köszönhetően születhetett meg „a Franciaországi változatok egyik fényes fejezete".98 A szenvtelen, aprólékos leírás azonban amennyit felfed, legalább ugyanannyit el is rejt az olvasók elől: „mihelyt az esemény, a legdöntőbb, a legtragikusabb is, látható lesz, a lényeg elrejtődik, látvány lesz" - jegyzi fel három nappal később a szemtanú - „Jelenünket legtisztábban nem a jelenben látjuk, hanem néha fél század múlva."" A Fiunok Nyugaton két évtized távlatából visszatekintő elbeszélőjének sikerül is kiragadnia emlékeiből néhány, a hidegháború kibontakozásának hónapjaira jellemző mozzanatot. A szovjet békedelegáció tagjaira például így emlékezik: „Feltűnt, hogy az asztalfelénk eső, keskeny oldalán négy példányban ül ugyanegy férfi. Mintha vastag, kerek fatönkről lefűrészeltek volna, colstokkal mérve négy egyforma darabot s utána egyenként beöltöztetik feketébe. Vajon ez lesz az Új Ember mifelénk? - gondoltam elborulva. "wo A békeszerződés aláírásán jelen lévő magyar fényképész, a joviális külsejű „L.", akit a Franciaországi változatok elbeszélője „húsz év előtti barátjaként" jellemez, és aki Cs. Szabó visszaemlékezése szerint már egy korábbi fogadásukon is jelen volt, távozóban csatlakozik a két íróhoz. Vele kapcsolatos, meglehetősen bizarr emlékét osztja meg a későbbi emigráns anekdotikus formában:

95 Uo„ 42.

96 Uo., 45.

97 Uo., 56-57.

98 Illyés: I. m., 432^133.; Cs. Szabó: I. m., 68.

99 Illyés: I. m., 445.

100 Cs. Szabó: I. m., 68.

108