Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Németh Ákos: Világos pillanat

A múlt faggatása a jelenbe ér; a kételyek hátterében a barát „Temetetlen Holtak" komor árnyait sejti. Cs. Szabó gyanúja szerint Illyés maga is sokat tudhatott azokról a kortársairól, akik a harmincéves háború korához hasonlóan ismét „elsikkasztották a történelem vértelen megoldásait".89 Az emlékező útitárs ezzel „a vérontástól irtózó forradalmár" vívódásainak, filozófiai kérdéseinek személyesen megélt értelmére világít rá, ekkori bizalmas beszélgetésük nyomán utalva arra, amit Illyés a moszkoviták leszámolásairól és a sztálini terror légköréről a spanyol polgárháborúból hazatért barátaitól hallhatott, sőt a Szovjetunióban járva talán személyesen is megtapasztalt: „Petőfi hány lelke pusztult el hiába Katalóniában, az aragóniai fronton és... és... máshol, nem csak ott. Nem csak ott!”90 „Tudtam, mit gondol Sztálinról" - jegyzi meg Cs. Szabó, napkeleti kényúrként jellemezve a szovjet diktátort, 1944-es közös „bujdosásuk" idejének hosszú beszélgetéseire utalva.91 Az útitárs elbeszélése ugyanakkor arra is rávilágít, hogy az értelmiségi kételyei a költő számára mindenekelőtt a hiteles lírai megszólalás módjának keresésében öltenek testet. Az utazó költő éppúgy tájékozódik, Párizstól várva választ kérdéseire, mint ő maga egy évtizeddel korábban, Doveri átkelése idején; de Illyés a francia kortársaknál is a képviseleti líra lehetőségeinek beszűkülését tapasztalja. Hogyan lehet elkerülni, hogy a lírát közügyként felfogó költő népszónokká váljon - amit Márai is kárhoztat korabeli verseiben? Cs. Szabó szerint az ekkor felvetett kérdésre az Egy mondat a zsarnokságról, valamint a kései ódák adtak méltó feleletet.

Az útitárs szót ejt a „hunok" kultúrdiplomáciai küldetésének lehetetlenségéről, és az ezzel való szembesülésről a párizsi hotelszobában. Elbeszélése szerint Illyés Tzarával való vitája után vált nyilvánvalóvá számukra, hogy évtizedek mulasztását kellene pótolniuk: „Azt hiszem, a minisztérium sem tudta világosan, hogy mit akar tőlünk. Képviseljétek a hazát Franciaországban! Annál, akihez hozzáfértek, legkivált írók és művészek között. Mai szemmel és tapasztalatommal naivnak is, meghatónak is tűnik a kérés, akkor csak meg voltunk hatva. "92 Illyés korabeli vélekedése szerint a magyarság, a magyar kultúra ismeretlenségének volt köszönhető, hogy a franciák a magyar belpolitika ellentmondásait sem látták át, s a Kisgazdapárt mögött álló szavazótömegek és a Moszkva által támogatott kommunisták kettős vonzásterében, kósza sajtóhírekre támaszkodva nem tudták megítélni, merre tart Magyarország: „akik irántunk voltak hajlandósággal, azok nekünk nem kellettek, akikhez pedig mi hajoltunk volna, azok inkább mások felé fordultak."93 94 Cs. Szabó közel két évtized távlatából pontosít: a francia kormánykörök és értelmiségiek nagyon is jól tudhatták, milyen irányba mutat Magyarország jövője, ezért lényegében már eleve lemondtak róla. Tzara is veszett ügynek tekinti a magyar revíziós törekvéseket, ezért tartja értelmetlennek a magyar írók tiltakozását. Az útitárs emlékezete szerint Illyés „Letompította a jelenetet a Franciaországi változatokban, mert borotvaélen jár, minduntalan kínos kérdéseket feszeget a könyvben, bámulatos önvédelmi érzékkel, lőtávolból. Kellett is. Körös-körül egy tucat töltött fegyver meredt rá, mikor hazatért. "9‘‘

Cs. Szabó eközben azokról is szót ejt, akikkel nem sikerült találkozniuk a legnagyobbak sorából. Okkal vagy ok nélkül Gide és Malraux is kitért az alkalom elől; az „új Hugo" portréját pedig tovább árnyalja: „Elénk arcán fénymázas, sátáni mosollyal, olyan volt a karcsú Aragon, mint egy cikázó borotvapenge", miközben az ellenállás hőse láthatóan „szubjektív

89 Uo., 10.

90 Uo., 67.

91 Uo., 25.

92 Uo., 35.

93 Illyés: I. m„ 420.

94 Cs. Szabó: I. m., 37-38.

107