Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Németh Ákos: Világos pillanat

Minden észrevételét azonban ekkoriban már egyik író sem vethette papírra. Márainak módja volt rá, hogy emigránsként írt időskori visszaemlékezésében maga árnyalja az Európa elrablása egyes megállapításait mindazon körülmények, vonatkozások lejegyzésével, melyek 1947-ben, a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon nem voltak közölhetők. Illyés útirajzának kontúrjait ezzel szemben a hű barát és útitárs, a Máraihoz hasonlóan emigránssorsra kényszerülő Cs. Szabó László rajzolja meg két évtized távlatából, Hunok Nyugaton (1962-68) című kötetében. Az erdélyi urbanitás szellemi örökségét hordozó, kolozsvári származású protestáns Cs. Szabó és a dunántúli puszták népéből kiemelkedő, katolikus neveltetésű Illyés kapcsolata a huszadik századi magyar irodalom „kutya-macska barátságaként" jellemezhető, melynek során - az emlékezésekben és levelekben megőrződött állandó, kölcsönös ironizálás mellett - mindvégig a barátságra esett a hangsúly. Esetükben azonban többről is szó volt két szuverén alkotó egyéniség egymás iránti kölcsönös rokonszenvénél, mivel a személyes jó kapcsolat mindkettőjük számára egyszersmind a „túlparton" való szellemi hídverés lehetőségét is hordozta. A népi-urbánus konfliktus áthidalására-meghaladására törekvő Cs. Szabó Monostori Imre megfogalmazása szerint a harmincas évek végétől kezdve „benne találja meg azt az egészséges »klasszikus« öntvényt, amely a legkényesebb európai ízlésnek, esztétikai mértéknek is megfelelő, népből jött nemzeti író ismérveit reprezentálja."79 Az urbánus esszéista már a Nyugat utolsó évfolyamában így méltatja írótársát: „Pályáját összefoglalásnak szánta a sors, s ezt ösztönsze- rűen érzi; nem szorult rá, hogy arasznyi eredetiséggel tűnjön ki. Nem úgy lett naggyá, hogy elütött a többitől, hanem azzal, hogy minden oldalról: próza és vers, parasztok és patríciusok, Dunántúl és Erdély, Bordeaux és Szibéria felől befogadta a segítséget, felfogta a jeleket. Keresztútnak, összefoglalónak született, aki csak egy hosszú pályán, sok pályát súrolva, sok csillagzónán átvonulva, s külsőleg is nagyszabású műben egyesítheti mások szétugró szenvedélyeit. "80

Cs. Szabó 1941-es „jóslata" jegyében később, emigránsként, a hidegháború, majd az enyhülés éveiben is a nemzet szellemi egyesítőjét látta Illyésben. „írásom nem tudományos dolgozat, nem is hangszalag lejátszása, hanem szabadon mintázott önéletrajzi fejezet, amelynek fő alakja Illyés Gyula" - szögezi le az eredetileg barátja hatvanadik születésnapja alkalmából írt, majd önálló kötetté bővített műve bevezetőjében.81 Közös utazáshoz kapcsolódó szövegek ugyan már a magyar utazási irodalom korábbi időszakában is születtek, Cs. Szabó könyvének újdonságát azonban Wesselényi és Széchenyi párhuzamosan vezetett naplóival vagy Gorove István és Tóth Lőrinc reformkori útirajzaival szemben a szövegközi kapcsolatok célzott alkalmazása jelenti. A Hunok Nyugaton már a szerző önéletrajzi regényét, a Hunok Párisban-t idéző címével is az Illyés-szövegekkel való párbeszédre utal. A londoni emigráns a maga nézőpontjából, de Illyést, mint harmadik személyt, mindvégig a középpontba helyezve írja újra közös utazásuk főbb eseményeit, művét időről időre jelöletlen idézetek, illetve célzások intertextuális nyomaival kapcsolva Illyés szövegéhez.82 Másrészt az események elbeszélése is a Franciaországi változatok narratív struktúráját köve79 Monostori Imre: Cs. Szabó László és a népi irodalom. Forrás, 2005/11. 62.

80 Cs. Szabó László: Illyés Gyula. Nyugat, 1941/4. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00663/21238.htm

81 Cs. Szabó László: Hunok Nyugaton. Budapest, 1994, Könyves Kálmán, 7. [Az eredeti szövegváltozatot lásd: Új Látóhatár, 1962/5. 423-447.]

82 „Az intertextualitást én a magam részéről - kétségkívül korlátozó módon - két vagy több szöveg együttes jelenlétéből fakadó kapcsolatként, azaz - eidetikusan és leggyakrabban - egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléteként határoznám meg. A legexplicitebb és a legszószerintibb változatát az idézet hagyományos gyakorlata képviseli (idézőjelekkel, pontos utalással vagy anélkül); [...] még kevésbé explicit és még kevésbé szó szerinti formája a célzás, azaz egy olyan közlés, amelynek teljes megértése feltételezi azon kapcsolat ismeretét, amely közte és egy másik közlés között áll fenn, melyre szükségképpen egy-egy [...] hangsúly utal." Gérard Genette: Transztextualitás. Ford. Burján Monika. Helikon, 1996/1-2. 82-83.

105