Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

nálunk Akasztón komoly megmérettetés után, mindössze egyszer részesülhetett valaki az ilyen táborozásban. A legidősebbeket összegyűjtő altáborba kerültem, s ha ránk került a sor, éjszaka is egy-két órás őrséget kellett állnunk. De a fontos az volt, hogy előbb az altábori, majd a nagytábori szavalóversenyt is megnyertem, mégpedig nem „szocreál" verssel, hanem Arany-balladával: az V. Lászlóval. Érezhetően változások előszelei fújtak, hiszen az egy évvel fiatalabb 2. helyezett Petőfi-verset mondott, mégpedig azt, hogy „Még kér a nép, most adjatok neki". S mindezt részemről mi előzte meg? A már említett Petkó Jenő egész kulturális intézmény volt Akasztón, maga is jó versmondó, s ezt a verset is sok próbával ő dolgoztatta ki velem.

Közben lassan elérkezett 1956 nevezetes napja, október 23. is. Nagypapával hallgattuk reggel a Néprádiót, s természetellenes műsorok mentek, de leginkább az állandóan ismételgetett zeneszám volt feltűnő. Hamar megtudta mindenki, hogy Pesten felfordulás van, nagy dolgok történnek, ahogy akkor a rádióban mondták: „huligán bandák garázdálkodnak". Nagypapával együtt nagyon izgatottak voltunk. Az iskolában nem jöttek be a tanárok órákra, és mi a magunk módján, forrongva zsinatoztunk, „politizáltunk". Én fölrajzoltam a táblára a Kossuth-címert, s érződött mindenen, hogy forradalom van. Ekkor behívattak az irodába, s a sarokban egyedül ült a rádió előtt első tanítóm, a szigorú Kókai Sándor. Odamentem, és nagy pofonra voltam felkészülve. Hosszú-hosszú csend után, amikor csak a rádió mondta a magáét, végre felém fordult, s megkérdezte, én rajzoltam-e fel a táblára a Kossuth-címert? Nem volt mit tagadni. Aztán megint csönd következett, csak a rádió szólt. Végül szinte bársonyos, simogató hangon azt mondta: „Menj, Bence, és töröld le...!"(Kókai nem volt párttag, sem akkor, sem később, meggyökerezett Akasztón, és néha ivott, mint barátja, Bagó Ferenc, aki Akasztóra is nősült, igazgatóhelyettes volt, s pár év múlva, két kisgyerekkel a háta mögött, az iskola padlásán fölakasztotta magát. Kókai akkor volt friss házas, a tanítólakásban laktak fiatal tanítónő feleségével, és nagyon élítélően beszélt barátja haláláról. Aztán három év múlva, napra ugyanakkor a saját padlásán ő is felakasztotta magát. Kisfia talált rá, aki bement, és azt mondta az anyjának: Anyu, apu kiöltötte rám a nyelvét! - Mindkettőjüket az egész falu meggyászolta, s hozzám szóbeszédként jutott el a hír. Egyetemista voltam, szörnyen megrázott az eset, s írni akartam róluk, egy komoly lapban szívesen várták volna. Utazgattam, érdeklődtem is utánuk barátoknál, de mindenki értetlenül állt a két szörnyű eset előtt. Én érteni véltem, de a cikket sosem írtam meg.)

A forradalom alatt persze nem kellett iskolába járni, s a faluban nagy volt az örömmámor. Én régi szokásomhoz híven sokat csavarogtam, s mindig arrafelé, ahol történt valami. S amilyen öröm, felszabadultság fogadta a forradalom hírét, hamarosan ugyanolyan nagy elkeseredés és letargia követte, mikor özönlöttek be az orosz tankok, és szétlőtték Pestet, s halomra lőtték a forradalmárokat. Miként az egész országra, Akasztóra is ráborult a reménytelenség és elkeseredés vasfedője. Én elvonultam, és kibőgtem magam, mint pár éve, mikor elvesztettük a futball-világbajnokságot. Csak hát ez még keservesebb volt, s a régi, elbukott forradalmakat, szabadságharcokat juttatta eszembe. S úgy gondoltuk - nem csak én -, hogy a török uralomszerű 150 év vár Magyarországra.

85