Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

De a kataton ájulatból és dermedtségből fel kellett ocsúdni, élni kellett tovább. Az iskolában - és a faluban is - először tért magához Petkó tanár úr (azaz tanító bácsi - nem szerette, ha tanárurazták). Akkor jelent meg A Pál utcai fiúk dramatizált változata, ami szinte rímelt az október-novemberi szabadságharcokra - még a helyszín is a Kilián laktanya és a Korvin köz tájékán volt -, s Petkó tanító bácsi azonnal rácsapott, megszerezte. Mivel az iskola tanulói minden évben előadtak egy színdarabot, ekkor rögtön ezt választotta. A Pál utcai fiúk harca a grundért, az édes grundért a vörös ingesekkel. Ki ne gondolt volna a Korvin közi srácokra, önfeláldozó, hősi „honvédelmükre"? Kiosztódott a szereposztás, nekem a Boka szerepe jutott, Nemecseket pedig barátom és Petkó kedvence, Beszedics Gyuszi játszotta, kimagaslóan. (Ugyanakkor ő abban az időben nekem nyakamig ért, mikor felnőttként találkoztunk, akkor meg én értem a nyakáig.) 57 elején elkezdődtek a próbák, s nagy lelkesedéssel vetette bele magát mindenki. A tanár úr nemcsak rendezte, de Nemecsek apját is játszotta, mint ahogy a grund farakásainak s az egész történetnek a díszleteit is ő festette - festeni is tudott. A darabot ugyanis — hagyományosan - a templomdomb aljában lévő emelkedőn adtuk elő, ahova a szomszéd árkokból mi magunk, heteken keresztül talicskáztuk a földet, s alakítottuk a célnak megfelelő szabadtéri színpadot. Nagyon sok munkánk volt benne, mire a darab színre is került, de megérte. Sokat tanultunk belőle, elsősorban hazaszeretetei. Méltóan nagy volt a siker is, s mindenki megérezte, hogy legalább a művészetben győznek a suhanc szabadságharcosok a betolakodó vörös ingeseken (vagyis orosz tankokon és pribékeken, a „pufajkásokon"). Szerettük volna szomszéd községekbe vinni a darabot, de ez nem sikerült.

De nem csak ez a nagy élményem volt nyolcadikos korom végén. Tornatanárunk, akivel később baráti viszonyba kerültünk szintén, az iskolai futballcsapatból meghívott a falu nagycsapatába. (Mindkettőnek ő volt az edzője, sőt, játszott is.) Nagy megtiszteltetés volt ez, többre becsültem, mint a végig kitűnő bizonyítványt. Mégpedig leginkább azért, mert a nagycsapat meccseire kijöttek a lányok is, persze én Juliskának akartam imponálni. Több meccset is játszottam (majd mindig kikaptunk), s hétfőnként alig tudtam besántikálni az iskolába, olyan izomlázam volt.

De év végére Petkó tanár úr is tartogatott számunkra még egy meglepetést. Fényképészt hívattak, s a két végzős osztályról - ilyen sem volt még Akasztón - tablóképeket csináltak, az egész tanári karral egyetemben. (A párhuzamos osztálynak ő, a mienknek meg Gyimesi Erzsiké, a későbbi felesége volt az osztályfőnöke.) Gyönyörű lett a tabló, középen felszálló nagy madárjelképpel, s persze ez is mind Petkó Jenő munkája volt.

Közben meg én már készültem Kalocsára gimnáziumba, mert szinte kezdettől predesztinációszerű dolog volt, hogy tovább kell tanulnom.

Az első „szerelem"

Nem úgy jött, mint a hirtelen mennydörgés vagy mint mennyből az angyal, hanem lassan, fokozatosan alakult ki, mint ahogy lassan elborul az ég, vagy stíl- szerűbben: a borulat kezd felszakadozni, s szikrázóan bukik elő a nap.

86