Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

ágaival is ismerkedtem. Anyámnak és nagypapának voltak könyvei (Tolnai Világlapja, Verne-sorozat), s mikor az ötvenes évek elején bevezették a villanyt, ha nem volt sok munka, anyám esténként felolvasott belőlük. Nagyanyám se maradt el: ő meg lefekvéskor, már az ágyban, olyan régi apokrif imákat mondott fennszóval, mint amikkel később Erdélyi Zsuzsa gyűjtésében találkoztam. Azt is gyakran énekelgette, hogy „Az a szép fényes Nap immár lenyugodott''. (Egyébként nagymama és nagypapa nem volt olyan bigott vallásos, mint anyám, a boszorkányokban és jóslásokban sem hittek - anyám ezeknek is rabja volt s templomba is csak jelesebb alkalmakkor mentek. Viszont a rózsafüzért nagymama gyakran imádkozta, zömmel mechanikusan.)

Aztán Petőfi! Legendája volt, hogy nem messze, Kiskőrösön született, s ez még izgalmasabbá tette a Petőfi-verseket. Nagytétényi keresztanyámtól meg megkaptam egy karácsonyra a Nagyerejű Jánost, a székely népmeséket, s rongyosra olvastam. Aztán drága szomszédasszonyunk, aki áthozta nagyfia tankönyvét, mert ahogy mondta: Benne van Ady Endre három verse. Micsoda véletlen találkozás ez is a költészettel! Aztán Kiss János nagyapám, mikor ott nyaraltunk. S végül, már nagyobb koromban, mikor Pesten, a Szigony utcában, távoli rokonnál vendégeskedtünk többször is, kiderült, hogy ismerték József Attilát, s nekem adták a Medvetánc című, híres kötetét, a Cserépfalvi-kiadást. Fiuk, Laci bácsi, sportversenyekre, színházba is elvitt. Ez mind mintha a jótékony véletlen műve lett volna, de arra késztetett, hogy ne csak olvassam, magam is próbáljak eszká- bálni hasonlókat. Vagyis elég hamar írni kezdtem, s környezetem is úgy tekintett rám, mint aki költő lesz. Édesanyám nagyon boldog volt, biztatott, talán a maga elfojtott énekesi tehetségét látta kibontakozni benne, édesapám viszont kétségbeesett miatta, mert előbb a papi, aztán, ha az nem, a mérnöki pályát szánta nekem, s lenézte az irodalmat, különösen a költészetet. (Egyébként nem mondhatni, hogy apánk nem törődött velünk, még ha otthon az alacsony gyerektartási díj miatt sokat is korholták. Az ötvenes évek eleji nagy teleket például a nekem is, öcsémnek is csináltatott bársonypantallóban és dzsekikben vészeltük át, s hozzá még mindkettőnknek irhabundát is csináltatott - ő is abban járt.)

De talán azt kellett volna előbb elmondanom, hogy az anyai szigor és a szigorú társadalmi történések ellenére is milyen kivételesen nagy szabadságban nőttünk fel. Miénk volt az egész nagy, sík határ. A környékbeli gyerekekkel nagy bandákba verődtünk, állatokat, főként birkákat legeltettünk, ki nem lőtt katonai lőszereket kerestünk és dobáltunk a tábortűzbe, na és napestig rúgtuk a labdát, először volt közte rongylabda is, de aztán keresztanyám küldött valódi bőrfocit, fűzőset persze, s az már a nagyobbakat is odacsalta közénk, a közeli futballpályá- ra. Mezítláb fociztunk persze, s ha a fűzőt találtuk el, bizony ugyancsak sajgott egy ideig utána a helye.

Drága keresztanyámról itt meg kell emlékeznem - Oehlmayer Katalinnak hívták, Diósd mellett, Nagytétényben lakott sváb családjával. Fodrásznő volt, s apám egyik legnagyobb jótéteménye, hogy megszerezte őt keresztanyámnak. (Apám első házasságát ugyanis Diósdon kötötte, de felesége korán elhunyt, sokat örökölt, így lett ő diósdi, és sokakat ismert a környéken.) Keresztanyám ugyanis nagyon komolyan vette, hogy a keresztfia vagyok, s minden karácsonyon aján77