Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
dákokat küldött nemcsak nekem, öcsémnek is. Mikor nagyobb lettem, többször fölkerestem, s mindig otthon tudtam érezni náluk magamat. A futballpálya nagyon közel volt hozzánk, a környéke is rét volt, s állandó játszóterünk. Azonban alföldi rétnek kicsit dombos-völgyes, hullámos volt, ahol tavasszal általában megállt a víz. Több „nagy" meccsen jókat szórakoztunk, hogy amikor beleesett a labda, be kellett lábalni érte. A falu kedvence, a cseles „Joter", akivel később én is a felnőtt csapatban játszhattam, beleállt ilyenkor a víz közepébe, s aki ellenfél odamerészkedett, azt menthetetlenül összespriccelte, vagyis mindig a labda mellé rúgott. De korábban, 1952-ben vezették be Akasztón a villanyt, s nagy mulatság volt az is, hogy a pálya körül lerakott kátrányos oszlopokat, póznákat a tavaszi esők - megsegítve a kiöntött árkok vizével - hátukra vették, s azokra ülve „csónakáztunk". Lábunk alatt a langyos vízben a mező elárasztott gyepje. Kilométerekre tudtunk így „elevezni". írnom kell egy olyan eseményről, a szüretről, ami családunkban nagy ünnepnek számított, hiszen nagypapa egész évének ez volt a számadása. Talán 1949-ben volt az első szüret, amire hellyel-közzel emlékszem. A család és a segítségszedők már hajnalban kimentek, minket meg öcsémmel leggyakoribb fuvarosunk, a második szomszéd, Urbán Misa bácsi vitt ki kocsin, ami meg volt pakolva kádakkal, lúgzókkal. A bak mögött álltunk egy lúgzóban, s mikor odaértünk - ez az Új szőlőkben volt -, Misa bácsi ráfordult a mi földünkre, de olyan szerencsétlenül, hogy egy kis árkon ment keresztül. A kocsi előrebillent, s mi öcsémmel a lovak farához repültünk. Azok még jobban megijedtek, mivelhogy a farukhoz estünk, s egy pillanat alatt átrántották fölöttünk a kocsit. Anyánk a szőlő végéből éppen látta, s észvesztve szaladt ki a dűlőútra. S mit látott? Mi egymást átölelve hasaltunk az árokban, hajunk szála se görbült, mert éppen a kerekek közé estünk. Centiken múlhatott, hogy nem lett belőle tragédia. Utána már csak arra emlékszem, hogy otthon, az udvaron áll a kocsi, a lovak kifogva, s Misa bácsi, aki tenyeres-talpas, nagy ember volt, fölhúzott nadrágszárral áll fönt egy kádban, s ritka fonatú taposózsák tetején „táncol", s tapossa a szőlőt, s a mustot nagypapa vödrökben hordja a hordókba. Hol volt akkor még nálunk daráló?! Az így nyert szőlőmassza került aztán a présbe. A présünk is fakeretes, ómódi eszköz volt, közepén a bezsírozott magas fémtengellyel, aminek csavarmenetei által, körbe-körbe járva a tekerőrúddal, mind mélyebbre nyomódott a passzentosra szabott fedőlap, s nyomta ki a levet. Nagypapa ilyenkor napokig préselt, különösen a döbrögeci kadarkát, s a végén nyert törköly szinte meggyulladt, olyan szárazra préselődött. Maga csinálta, nagy alapossággal, de pár évvel később már én is mellészegődtem, s közösen dolgoztunk. Pár nap múlva aztán, mikor pisszegni, forrni kezdett a must, nagy élvezettel szívogattuk a hordókból a murcit. A must egy részét nagypapa a beadások idején leadta a központi átvevőhelyen — többször előreállították kocsijukat a minőségi ellenőrzés után, s külön vették át. De néhány hordóval elrejtettünk a fináncok elől - a szárkúpba rejtésnél már én is ott voltam. Ekkor már telente a favágásnál is segítettem, együtt húztuk a keresztfűrészt, vertük szét, gyakran ékelve a tuskókat, s gyakran mentünk a pincébe, pihenés és felüdülés céljából egy-egy pohár újborra. (Urbán Misa bácsiról még annyit, hogy kicsit habókos volt, mint egész családja, s ha a fuvar után 78
