Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
pincét. Borunk, méghozzá finom kadarka, mindig kitartott az újig. Nagymama erőszakos (sőt rideg) természetű volt, mindig talált valamit, amivel bosszanthatta nagyapát, s néha anyám is beleavatkozott. (Nagypapa mondogatta is, hogy nem két asszonyt vett el.) így esténként sokszor veszekedések voltak, s nagypapa néha kiment a fejszéért, nagyanyámék meg rémülten bezárkóztak. Nagymama rideg természetére jellemző, hogy néha eldicsekedett vele, hogy ő bizony a Gyurát (Pusztai nagyapámat) sem csókolta meg soha, bárhogy epekedett az utána. De mellettem is, ha elment, gyakran belemarkolt a hajamba, jól megcibálta, mondván: De szeretlek, kisunokám! Hát ezeket kihagytam volna. A háború után anyám varrodája újból működött, néha három-négy tanulólánnyal is. Minden menyasszonyi ruhát ő csinált a faluban. Ekkortól vannak első emlékeim - kint labdázunk például a porcfüves udvaron a lányokkal. Két, néha három Markó lány is tanulója volt, akik nagyon szerettek, a kertek alatt közel is laktak, s több ízben hazavittek hozzájuk ebédidőben. S ez nevezetessé vált. Egy szép, őszi napon is elvittek, s míg ők ebédeltek, én az udvaron bóklásztam. Rátaláltam az udvar másik végében lévő nyári konyhára, aminek nyitva volt az ajtaja. Bizony én beóvakodtam, s szembe találtam magam a nyitott kemencelyukkal. A kemencében pedig egy csomó köcsög volt, s azokban hűlt a nemrég főzött szilvalekvár. Én bizony fölmásztam, s szinte minden köcsögbe belekóstoltam. Nomen est omen? Még nem ismertem a Volt egyszer egy kemence kezdetű gyerekdalt, de mintha rólam írták volna. Az udvaron szembetalálkoztam a háziasszonnyal, tök maszatosan, s az összecsapta a kezét: Mit csináltál, Bencikém? Mire én: Vera néni, van elég! - Sokat hallottam ezt aztán visszamondani. Az is emlékezetes, hogy mennyire nem szerettem a délutánt. Mikor anyánk lefektetett bennünket, úgy próbáltam kijátszani, hogy megvártam, míg öcsém elalszik, s akkor kióvakodtam a műhelybe, mondván: Elaltattam a Gyurikát, most már mehetek ugye játszani! Hasonló ravaszkodásom volt később az is, hogy sötétedéskor átszöktem a szomszédunkhoz, s azt mondtam: Nagymama üzeni, jöjjenek át beszélgetni! Mert az ilyen estéket nagyon szerettem, különösen ősszel és télen, amikor korán alkonyodott, hol egyik, hol másik szomszédunk jött át hozzánk. Felidéződtek a katonáskodások, a háborúk, a dunai árvíz emlékei, s nagypapa nem sajnálta a bort - gyakran fordult az üveggel. Ilyenkor heten, nyolcán is voltunk a kis szobában. Persze a második világháború utáni új világ is terítékre került, s én sok tudnivalót szívtam magamba ezekből a beszélgetésekből, még ha sok mindent nem is értettem. Azt mindenesetre megtudtam, hogy nem jól mennek a dolgok, s hogy a szembehelyezkedés volt az egész falu véleménye az ötvenes években teljesen embertelenné váló új hatalommal, az egyre kegyetlenebb „komenista" rendszerrel. Édesanyámtól több verset, és főként éneket, dalt tanultam. Nagyon szeretett - és tudott - énekelni, mint a fáma szerint Pusztai nagyapám, s ezt én is örököltem. (Sajnos ő a műdalokat, magyar nótákat imádta.) Nem tanultam én - ragadtak rám a dalok. Erre több alkalom is adódott. Voltak lakodalmak, névnapok, kukorica- és tollfosztások, vagy csak a legények vasárnap esti, messzire hangzó „danolásai". És dalos ünnep volt gyakran a disznótor és a szüret is. De az irodalomnak más 76
