Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
bot bedobását nem voltam képes megtanulni, s míg ő a bérelt helyén (csónakból, persze) fenekezett, én eljátszadoztam az úszóssal. Gyönyörű alkalmak voltak, az a délelőtti ragyogó napsütés a víz tükrözésében, semmihez sem fogható. De halat is fogtunk, nem is keveset, hiszen beetetett helyei voltak, s az volt a szabály, hogy utána ki-ki maga pucolja meg az általa fogott halat. A nádasban pontyozni is nagy élmény volt, azt élveztem csak igazán! Néhányszor kimentem barátommal éjszaka is a mély vízre süllőzni. Feleségem nemigen örült, hogy hordtam haza a halat, mert ő ránézni sem bír. De azért megsütötte nekem mindig. De ez csak az egyik szórakozásunk volt, mert már Pesten is egy ulticsapatban voltunk. Szigligeten is mindig adódott harmadik (egy időben Sarkadi Imre unokaöccse, akinek szintén ott volt érdekeltsége), de legtöbbször sógora és az én szigligeti bennszülött barátom. Ha egyedül voltam, ott is aludtam, mert éjfél utánokig dúlt a csata, ha viszont Katival, éjszaka is (spiccesen) hazakocsiztam, mert drága feleségem addig nem aludt el, míg otthon nem voltam. De szép idők is voltak! Ez volt a „halász" mivoltom igazi koronája, s az a pillanat, amikor a nádban végül is egy szép nagy pontyot fogtam. A „gyerekkor tündöklete" Gyerekkoromban anyai nagyanyáméknál laktunk. Nagyon boldog időszak volt ez. Egy kis utcácskában, az úgynevezett Kisgáton volt a házunk, s valójában egy gyalogút kötötte össze vagy fél kilométer hosszan a faluközponttal, közte meg vizes, nádas terület volt, ami a régi időkből maradt meg, s olyan volt Akasztónak, mintha tüdeje lett volna. Házunk előtt meg volt egy kis padka, ahol az öregek gyakran üldögéltek, a nádason át a templomtoronyra lehetett látni, s mögötte gyönyörű volt a naplemente. A házunk kirítt a környezetéből, félig polgári ház volt, bár paraszti is. Elöl volt az úgynevezett tisztaszoba, amit tulajdonképpen nem használtunk, és szépen volt bebútorozva, itt voltak a szekrények is, utána a konyha, majd a hátsó szoba. Itt aludtunk öten, itt is teleltünk, mert télre a konyhából bevittük a sparheltet, de mivel kéménylyuk a konyhában volt, kályhacsövekkel vezettük át a falon keresztül a füstöt, s gyakran, ha az eresztéknél kijött a füst, nagyanyámék sűrű szilvalekvárral tömítették el. Három ágy volt az asztal körül a falak mellett, s bizony megesett, hogy anyámmal hármasban aludtunk egy ágyban, öcsém fejtől, én lábtól. Nyáron, és amikor jó idők jártak, a konyhában éltünk, és hidegben nagyanyám dunnáját nekem kellett előmelegítenem, amit szörnyen utáltam. De volt úgy, hogy ott is aludtam nagyanyámmal, máskor meg nagypapa és nagymama egy ágyban aludt. (Amikor kamaszodni kezdtem, 12 éves korom körül, anyánk áttette alvóhelyemet az első szobába. Szörnyű hideg volt, különösen télen. Hiába melegített anyám két-három téglát is, hogy előmelegítse az ágyamat, a nagy dunna szörnyű hideg volt, s minden lefekvéskor alábújtam, hogy leheletemmel melegítsem kicsit elfogadhatóbbá. Ha bemelegedett, akkor már nyugodt, szép éjszakáim voltak ott.) Télen általában anyám varrógépe is ott volt a kis szobában, s édesanyánk is ott dolgozott, sokszor éjfélig. A lakószoba mögött volt a kamra, összeépítve a pincével, vagyis ott volt a pince lejárata. Mellette anyám nyári műhelye, majd a kerítés mögött, a hátsó udvarban az istálló 74
